Fogalmunk sem lehet arról, hogy 2013 januárjában kért-e Hiszékeny Dezső akkori XIII. kerületi alpolgármester közvetítő útján 5 millió forintot azért, hogy egy vállalkozónak juttassa az önkormányzat tulajdonában lévő üzlethelyiség bérleti jogát. A vesztegetés természeténél fogva nehezen kerül napvilágra, mindegyik fél ellenérdekelt a földerítésében, amely többnyire titkos nyomozást, konspirációt, lépre csalást vagy hiteles, részletes, föltáró jellegű vallomást igényel.

Dicséretes, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség ennyi energiát fordít a közélet tisztaságának megőrzésére. A jogállam érdeke ugyanis azt kívánja, hogy legyen bármennyire bagatell az összeg, pitiáner az ügy, érdektelen a terhelt, az eset kerüljön kivizsgálásra, a bűnös megbüntetésre. Akkor is, ha történetesen ellenzéki, és ha az eljárásnak lehet olyan optikája, hogy a hatalom lecsap kritikusaira.

Azonban a Hiszékeny-ügyben (és egyéb ügyekben) megmutatkozó dicséretes bűnüldözői buzgalom nem minden esetben keríti hatalmába az illetékes szerveket. És ez látszik is.

Konkrétabban és minden leírt szóért vállalva a felelősséget: ha valaki azt hiszi, hogy az a színjáték még egyszer előadható, hogy a korrupció csak az ellenzéki enklávékban virágzik, és az ország többi része hótiszta, egészséges és jó illatú, az téved. Ennek eljátszásához már nem csupán Hiszékenyekre, de nagyszámban hiszékenyekre is szükség volna, azokból viszont egyre kevesebb van. Sőt, minden ilyen föllépés, meggyanúsítás csak az ezzel ellentétes képzetet erősíti. Akár ártatlan Hiszékeny Dezső, akár bűnös, a közvélemény nem fog mást gondolni a szocialistákról és utódszervezeteikről, csak egyre kevésbé érdekli már ez. Akár elítélik a volt alpolgármestert, akár fölmentik, a többség azt kérdezi majd az igazságszolgáltatás szereplőitől, hogy hát, ti máskor hol voltatok.

A túlnyomó többség látja a semmiből kinövő villákat, a méregdrága öltözékeket, a kikötőket, az órákat, az elkerített földeket, elorzott boltokat, értesül a külföldi magániskolákról, a luxusutakról, a vadászatokról, arról, hogy nem ötmillió, hanem annak az ezerszerese, tízezerszerese párolog el alkalmanként. Tudnak erről a kormánypárt elszánt védelmezői közül is sokan, csak valamiféle perverz gyönyört okoz nekik, ha az övéik lopnak, az ellenségeket pedig jól megbüntetik – elég szánalmas élet, de ők választották, nem szólok bele. Ám azt ők se hiszik, hogy ez jogállami működés lenne.

A jogállam érdeke ugyanis nemcsak azt kívánja meg, hogy a törvényekbe egzaktul megfogalmazott, igazságos passzusok kerüljenek, hanem azt is, hogy ezek mindenkire egyaránt vonatkozzanak. Azokra is, akik a törvényeket hozzák, azokra is, akik a betartásukért felelős szervezeteket – közvetve vagy közvetlenül – irányítják.

Magyarországon korábban is legföljebb sántikáló jogállam volt. Más elbírálásra számíthatott a VIP-listázó bankvezér, és megint másra a tyúktolvaj, akire teljes szigorúságával csapott le a törvény, illetve annak alkalmazói. Ám legalább eljárások indultak, és a kiváltságosoknak hosszú éveken át kellett küzdeniük, hogy enyhébb ítélettel megússzák. Minőségi változás, hogy a nyomozó szervek az esetek egy részben jelen sincsenek. Arra se jártak, nem láttak semmit, vagy ha igen, mindent rendben találtak.

Minden hiszti nélkül, kerülve a diktatúrázós szólamok tónusát, kimért tárgyilagossággal közlöm: Magyarország nem jogállam. Azért nem az, mert az elkövetők jól meghatározható köre nem számonkérhető, s hogy ez így alakult, abban az illetékes nyomozószervek szerepe nem a bűnpártolás, hanem a bűnszervezetben elkövetett országrablás leglényegibb elemének megvalósítása.

A jogállam elsősorban vett érdeke azt kívánja, hogy először ellenük induljon eljárás majd egyszer. A többi majd követi.