Sok pénz forog kockán. Nagyon sok. A futball hatalmas üzlet, legnagyobb eseménye, a világbajnokság pedig értelemszerűen milliárdokat mozgat meg. Nézőben is, pénzben is. Nem véletlen, hogy egyesek törik magukat a rendezés jogáért. Vagy mást csinálnak érte. Például vesztegetnek.

Nyilván rájöttek már, hogy nem a hamarosan kezdődő tornáról van szó, hanem arról, amelyik csak nyolc év múlva fog elrajtolni. Ha elrajtol egyáltalán a tervezett helyen.

Mohamed bin Hammam ugyanis nagybevásárlást tartott. Vett magának afrikai és óceániai futballvezetőket, FIFA-korifeusokat, ezt-azt. Készpénzzel, átutalással, luxusutakkal, ahogy a kedves eladó kívánta. Ha van kereslet, kínálat is akad. A probléma csak az, hogy bin Hammam úr a shopping idején hazája sportvezetője, és az ázsiai labdarúgó-konföderáció elnöke volt, s vásárlási szenvedélyének eredményeként Katar vb-rendezéshez jutott.

A döntés pillanatában kilógott a teveláb. Katarban tudniillik nincs futball, de van meleg. Erősen kérdéses volt, hogy miként akarnak színvonalas tornát rendezni, anélkül, hogy fölborítanák a válogatott játékosok kilencven százalékát foglalkoztató klubok menetrendjét, mert ha télen tartják a tornát, akkor ez a helyzet; ha viszont nyáron, akkor a mérkőzéseket a játékosok és a nézők konkrétan nem élik túl.

A katariaknak persze erre is volt ötletük, mert mindenre van ötletük, ha az esztelen pénzszórással jár. Majd építenek olyan stadionokat, amelyek légkondicionáltak; ott majd kergethetik a labdát a közvetítésekből és reklámokból ismert gigasztárok, a sejkek és emírek legnagyobb örömére. A móka elmúltával azután nem egyszerűen 8-12 stadion fog kihasználatlanul omladozni a sivatagban, hanem 8-12 légkondicionált stadion! Annyi baj legyen, végül is némileg szerényebb kivitelben hasonlót mi is föl tudunk mutatni.

Katar hozzá is kezdett a megalomán lázálmok megvalósításának, úgy, ahogy arrafelé bevett szokás. A mindenhonnan összecsábítgatott munkaerő brutális kizsákmányolásával, a munkások kvázi-rabszolgasorba vetésével. Egy nemzetközi szakszervezeti szövetség megdöbbentő eseteket sorolt föl az építkezésekről szóló jelentésében, megállapításait igazolták azon országok szervei, ahonnét a munkások érkeztek.

Mielőtt továbbmennénk: ez nem a jól ismert „keletezés”, és nem gondolom, hogy az eljárásnak bármi köze lenne az iszlámhoz, viszont felelet arra a várható ellenérvre, hogy nem véletlenül özönlenek Katarba a munkavállalók, hazájukénál még így is kedvezőbb viszonyok fogadják őket. Amennyiben most eltekintünk attól, hogy a munkaközvetítők aligha írják ki, hogy a személyes szabadságtól megfosztás, bántalmazás, embertelen munkakörülmény, zsúfolt szállás fogadja a jelentkezőket, Katar és a többi Öböl-ország nem magának köszönheti jólétét, és nincs mire fölvágnia Nepállal, Malajziával, Indiával, Fekete-Afrika országaival szemben.

Az Öböl-menti monarchiák az olajra épülnek. Gazdagságuk a természet ajándéka, anélkül, hogy a természetnek bármit visszaadnának. Nem, változatlanul zsigerelik ki az erőforrásokat. Természetit, emberit egyaránt.  A beömlő pénz modernizálta az infrastruktúrát, megemelte az életszínvonalat, és megmerevítette a patriarchális viszonyokat, az állami önkényt. És mivel mindehhez ügyes diplomáciát folytattak, ezt a kettősséget idáig nem fenyegette semmi, az föl sem merül, hogy bármin is változtatni kéne. Talán most, bár ahhoz már túl sokat öltek bele, ahhoz már túl sok félteni valója van sokaknak, hogy ripsz-ropsz megváltoztassák az odaítélésről szóló döntést. Éppen ezért kéne hagyni, hogy Katar még költsön a projektre egy kicsit, és azután elvenni a rendezést. Semmi másból nem fognak tanulni, csak ha pénzt veszítenek. Mégpedig sokat.