Hosszú útja volt. Előző nap még a Brandenburger Tor tetején lévő fészkében aludt, de már tudta, hogy Budapesten vár rá egy új timpanonfészek, igaz, kissé alacsonyabban, némileg ziláltabb, de ugyanolyan kellemes ógörög környezetben. Az ötlet föllelkesítette.

Mindig is szerette a mediterrán világot, különösen kellemes emlékek fűzték a római légiós jelvényekhez. Különben világpolgárnak tekintette magát. Rómaiként még a teutonokkal csatázott, de nem volt semmi kifogása az ellen, hogy utóbb a teutonok is totemjükké tegyék. Jól érezte magát poroszként és lengyelként egyaránt, akkor is, mikor azok éppen egymást ölték. Általában a tágas tereket szerette, lehetőleg a birodalmakat. Bizáncban valamiért nőtt egy másik feje is, hódolói szerint azért, hogy Keletre és Nyugatra is nézhessen egyszerre, bár alapjában véve forgatni is tudta a fejét. Eleinte ez kissé bosszantotta, de aztán megszokta: a Német-Római Birodalomtól az Osztrák Császárságig, az Orosz Birodalomig, meg egy sereg birodalmocskáig (Szerbia, Albánia) már csak így ábrázolták. Szerencsére voltak császárok, mint Napóleon, meg birodalmak, mint az amerikai, amelyek megelégedtek a régebbi verzióval. De ezek a dolgok kevéssé zavarták. Grand seigneur volt, ő maga nem foglalkozott heraldikával, ő csak a témát adta. Megjelent címerben, pecséten, könyvben és szoborban, olykor kitüntetéseken, például Német Sasrend Csillagában és a Német Sasrend Arany Nagykeresztjében.

Útközben meglátta magát Tatabánya táján is, kivilágítva, elegáns környezetben. Tudta, hogy itt is szívesen fogadják, turulnak nevezik, s egyedül itt a származásáról és rendszertani besorolásáról is előszeretettel vitatkoznak, de azt is tudta, hogy ennek semmi jelentősége. Mi több, valamelyest hízelgett is neki, hogy nincs még egy ország, melyben ennyi szobra volna, gyakorlatilag minden második községben. Volt, ahol több is. Budapesten igen előkelő fészke volt a Budai Várban meg a Szabadság-híd ormain. Legutóbb a XII. kerületben is építettek neki egyet. Bár ezt a rengeteg szobrot azért olykor nyomasztónak találta. Volt az egészben valami temetőszerű.

Aztán meglátta a Szabadság téri új helyszínt. Nem így képzelte. Még sosem ábrázolták a Brandenburgi Kapuról éppen leszállva. A jelenet elsőre elég izgalmasnak tűnt, de szokatlan volt, hogy egy másik szárnyas lénnyel kell osztoznia a témán. Azt ugyan már megfigyelte, hogy a magyarok újabban sok épületre valamiért szárnyakat szerelnek, de ezt hóbortnak vélte. Sokezer év alatt sokféle hóbortot látott már, végtére saját második feje sem volt egyéb. Az is igaz, éppen berlini otthona közelében, a Reichstag mögött egy igen magas oszlopon már elképzelték őt egyszer egy szárnyas alak fején, de az a szobor különösebben nem volt érdekes, alapjában véve azt is saját, igen dekoratív, aranyozott fészkének tekintette.

Itt azonban másról volt szó. Közelebbről megnézve már látta, hogy itt valamit el akarnak mesélni róla. Ezt nem értette: ő tiszteletreméltó címerállat volt, nem pantomimművész. Igaz, Berlinből jött, de semmivel sem érezte magát kevésbé magyarnak, mint németnek. Vagy amerikainak. Vagy orosznak. Mit is kéne neki itt csinálnia? Remélte, hogy nem a Ganümédész-sztorit dolgozták föl itt, némi módosításokkal, de kifogástalan görög kulisszákkal. Kissé kínos lenne, és nem is divatos. Aztán eszébe jutott, hogy volt valami szerepe Emese álmában is, de jobban megnézve ez sem stimmelt. Ez a szárnyas alak nagyon zavarbaejtő volt. Mintha nagyon várná. De miért? Hiszen ő itthon van, mindig is itthon volt. Ez csak rossz tréfa lehet. Úgyhogy fogta inkább magát, s fölszállt megszokott, királyi helyére, Budavár hegyfokára. Magyarország trónusára.