Két éve tombolt már a karhatalmi erőszak Chile-szerte, amikor egyik éjjel José Zalaquett jogvédő ajtaján is kopogtak. “Emlékszem, mondtam a feleségemnek, hogy maradjon nyugodt. Elmentem a fürdőszobába és Valiumot vettem be, hogy megnyugtassam magam. Minden esély meg volt rá, hogy ki fognak hallgatni, ha elvisznek” – emlékezett vissza az Amnesty International-nak. A jogász addig egy egyházi szervezet védelmét élvezte, de olyan idők jártak, amikor semmi sem volt biztos.

A puccsot követően számos, emberi jogokkal foglalkozó személy és szervezet kezdte figyelni a chilei eseményeket, egyre erősödő aggodalommal. Néhány hónappal Pinochet hatalomátvétele után már nemzetközileg is ismertek voltak egyes visszaélések a hatalom részéről. Az Amnesty International ekkor határozott arról, megfigyelőket küld az országba. Roger Plant a szervezet fiatal munkatársa első nagy „bevetésére” készült, amikor megbízták, utazzon Santiagóba. Már az út is kalandos volt, hiszen először be sem engedték őket a káoszban tobzódó országba. A hatóságok aztán meggondolták magukat, de csak szoros őrizettel végezhette munkáját a harmadmagával érkező Plant. A szigorú ellenőrzést egy kis kenőpénz enyhítette, így Plant a nemzeti stadionban is eltölthetett némi időt. Itt korábban 18 000 embert tartottak fogva egyszerre. „ Emlékszem, nagyon komoly jelei voltak a kínzásoknak. Kaptam egy listát emberekről, akiket bebörtönöztek, akik után kellett járnunk, amilyen gyorsan csak lehet. Minden nagyon gyorsan történt, körbeszaladtunk, minél több információt próbáltunk begyűjteni, tudva, hogy a katonaság mögöttünk jár, próbál megállítani, és minél hamarabb továbbküldeni”.

Roger Plant megírta beszámolóját, mellyel a világ elé tárta, mi is folyik a dél-amerikai országban. Megszólaltatott foglyokat, helyi jogvédőket, de a másik oldalt, a hatalom ellenőrzése alatt álló ügyészeket, jogi tanácsosokat is meghallgatta. Utóbbiak dolga volt, hogy a rögtön ítélő törvényszékek, a vallató- és kínzó különítmények „munkáját” valahogy beleszuszakolják a törvényesség kereteibe. Ezek a keretek azonban már a legnagyobb stadionok méretein is túllőttek.

A világ az AI-nak és az országban tartózkodó diplomatáknak köszönhetően hamar megismerkedhetett a Pinochet-módszerrel. Az Amnesty International főtitkára 1973 utolsó napján drámai levelet írt az újdonsült diktátornak, amelyben szembesítette őt a durva emberi jogi visszaélésekkel és a nemzetközi jog betartására szólította fel.

José Zalaquett végül nem fizetett életével azért, mert a rendszer áldozatainak alapvető jogait,  és az elraboltak hozzátartozóit védte. José ügyfeleinek néha annyi is elég volt, hogy egy jogász foglalkozik az ügyükkel, ez megnyugtatta őket, bár talán tudták, se isten, se ember nem menti meg rokonukat a biztos haláltól. Második letartóztatása alkalmával Josét felültették egy repülőgépre, még az övét is becsatolták az őt kísérő tisztek. Franciaországban, majd az Egyesült Államokban folytatta a harcot. 15 évnek kellett eltelnie, hogy visszatérhessen hazájába.

“Chilében ma már nem vita tárgya, hogy mi történt. Az újságok, melyek támogatták a katonai rezsimet, nem cikkeznek többet az állítólagos eltűnésekről, hanem megírják a valóságot. Még a magán TV-csatornák is dokumentumfilmeket sugároznak, melyek valós képet festenek az akkori eseményekről. Az igazság többé nem kérdés.”- mondja.

Kétségkívül megérte, José.

A sorozat első részét itt olvashatják.