Hát megvolt. Túléltük ezt is. Évek óta ez a furcsa érzés van bennem, hogy túléltük. Felülkerekedik azon, mit értünk el a tanévben, nincs bennem az összegzés, lezárás, értékelés érzése, csupán ez. A túlélésé. Pedig volt idő, mikor íve volt bennem a történetnek. Elemzések, elhatározások nyáron, ehhez igazodó tervezések, majd a tanév, ami hozzátett az előzőhöz, ahhoz igazodott, és fejlődést hozott.

De ezt már nem tudom így megélni. Túl sok a bizonytalanság a tervezéshez. Egyébként talán szerencsés, hogy ekkora az oktatás rendszere. Mert nehezen mozdul. Soká érnek le a változások az osztályterembe. Bár most azért rendesen odavágtak mindennek.

Azt már nagyjából megszoktuk, hogy négyévente mást akarnak tőlünk. De most az oktatás minden szintjén gyökeres lett a változás. Próbáltam érteni egész évben őket. Megérteni, hogy most ők diktálnak. Az ő véleményük a világról határoz meg most mindent. Próbáltam érteni az iskolaköpenyt, mert az ő gyerekkorukban ez jó emlék volt, legyen hát most is. A nyelvtanulást, hogy az ő gyereküknek mi ment nehezen, mi ment könnyen, legyen hát úgy, mindenkinek. Hogy ők a konzervatív és nem a liberális oktatási módszerek hívei, ezért most központi rendszabályok lesznek, csak 10 % a mozgástér az iskolákban. Hogy nekik az ősi magyar sportok a fontosak, a lovaglás, meg Wass Albert, hát most az lesz. Hogy ők a történelmi egyházak világában hisznek, és akkor ahhoz kell berendezkedni, az oktatásban is. És nemcsak az egyházi iskolákban. Próbáltam elfogadni, hogy aki a székben ül, az diktál. Sok választásom persze nem volt. Ha iskolát akarok vezetni, tanítani, akkor muszáj elfogadni.

Persze próbáltuk mondani, hogy ez nem mindenkinek jó. De ebben az átpolitizált világban a szakmai érvek hatástalanok. Voltunk posztkommunisták, rosszindulatúak, fölöslegesen és értelmetlenül próbálkozók, nem mérvadó szakmai körök, nem legitim csoportosulások, mindenfélék. Kevesen voltunk. A tüntetéseken végül már névről is ismertük egymást, a térfigyelő kamerák adatfeldolgozóinak nem sok munkát adtunk. Mert a többség nem szólt. Csak olvasta a híreket.

Megértettük, meg kellett értenünk, hogy mindenki elmozdítható. Hogy a személyi döntésekben nem a szakmaiság a meghatározó. Hogy senki sincs biztonságban. Jobb hallgatni, tenni, amit kérnek, csendben, kritika nélkül.

Elvesztettünk fogalmakat, melyek eddig szorosan kapcsolódtak az oktatási rendszerhez. Nekem ebből az esélyegyenlőség és a szektorsemlegesség fogalmának elvesztése (vagy átértelmezése?) fáj a legjobban. És persze az is, hogy a kultúra, a művészet nem értékteremtő terület ma, ahogy halljuk. Mert az csak a boldogságunkat segíti. És a pénz, ugye, az boldogít igazán. Mindenki annyit ér, amije van. Akkor hát az, amiről eddig azt hittem, fontos, mert ahhoz kötődik az ember, az már nem ezé a rendszeré.

Láttam pályaelhagyó pedagógusokat. Leváltott iskolaigazgatókat. Megkeserített, nagy tudású nyugdíjba kényszerülőket. Láttam, hogy az is bezárult, aki eddig nyitott volt. Látom a gyanakvást és az elmagányosodást a pedagógustársadalomban.

Próbáltuk kevesebből kihozni. És próbáltuk kevesebbért. Mert az évek óta várt béremelés nem jött el most sem, a cafetéria meg….inkább hagyjuk.

Az oktatás napi gyakorlatában nagy változás nem látszott. A jó iskolák most is jól teljesítettek, a rosszak most is rosszul, papíron persze kicsit jobban. A kompetenciamérés napján most is otthon maradhattak a gyengék. A szegregált iskolákban most is tehetetlenek voltak a pedagógusok, most is voltak cirkuszok, verekedések, most is volt tanár elleni erőszak, és gyerekverés is, a gyerekek pedig végképp lekaparták a Braille-írással felírt tanteremneveket az uniós szabály szerint felújított iskolák faláról. Lassan visszakoszlik mind a régi állapotába.

A legnagyobb baj, hogy ehhez már nagyon nehéz alkalmazkodni. Az alkalmazkodás és az engedelmeskedés között nagy különbség van. Az egyiket magadévá teszed, a másikba belekényszerülsz. Hitelesség pedig nem tud kialakulni kényszerhelyzetben. Hogy miért fontos ez? Mert hitelesség nélkül nincs pedagógus.

Alkalmazkodni az ember akkor tud, ha hisz benne. De ebben már nehéz. A változások ad-hoc jellegűek, a kisebbek, ha túl nagy a felhördülés, visszavonódnak, lebegtetve annak a hitét, mintha lehetne bármi, de a nagy pontok rendszere nem változik, semmiképp sem.

A következő tanévre megint csak szorongva gondolhatnak a pedagógusok. Az adattáblákat a KLIK-nek éjszakákig töltő, bedagadt szemű iskolaigazgatók és helyetteseik sem tudnak semmit. Mit hoz a 2013/14-es tanév? Ki tudja?

A gyerekek persze örülnek a vakációnak. Mi pedig legfeljebb annak örülhetünk, hogy ők, legalábbis a kisebbek, talán keveset vettek észre ebből az egészből. De ez csak a pedagógusoknak köszönhető. Meg annak, hogy akkora a rendszer. És az osztálytermekbe soká érnek le a hatások. Mert a pedagógusok ott még eljátsszák, hogy minden rendben. A gyerekek pedig még nem kérdeztek vissza. Mert még mindig hisznek a tanáraiknak.