A NER kommunikációs gépezetét leginkább egy ilyen régi vágású, avétos szendvicsautomataként tudom elképzelni, ahol ugye – aki még emlékszik rá – plexiablakokon keresztül csodálhatta a szocializmus felépítése közben megéhesedő vásárlójelölt a pártállami gasztronómiai kínálatának emblematikus darabjait (elkészítésükhöz, vagy csupán étoszuk nosztalgikus felidézéséhez remek segítséget nyújthat a Kerényi-féle nemzeti könyvsorozat vonatkozó kötete): a szottyadt-szikkadt párizsis zsemlyéket, megfáradt minyonokat és a későkádári ínyesmesterség Csomolungmáját, a meggyes-rumos kockát fényes, kék sztaniolpapírban. Az ember bedobta a megfelelő mennyiségű kétforintost (miszerint bélást), a megfelelő polc lassan elfordult (némi izgalomra adott okot, hogy elfordul-e valóban, különben az ember kénytelen volt vitába keveredni az automatasor mögött rejtőző zsémbes nénivel – miszerint humán erőforrással –, aki ilyenkor morogva bár, de többnyire saját dolgos kezével nyújtotta át a kiszemelt terméket, némi kétséget ébresztve az automata, mint olyan létjogosultságával szemben, metaforikus élességgel mutatva rá, hogy hiába a fejlődés és a csilivili szoc-high-tech, a szocializmusban a legfőbb érték az ember, a néni a masinából); szóval alapesetben a polc elfordult, és az ajtót kinyitva a vásárló végre hozzájuthatott a kiszemelt árucikkhez, amelynek áruteste – mily meglepő – ritkán okozott meglepetést. Az jött, amit vártunk, ha krumplilevest, hát krumplileves. Sós, ízetlen, de meleg lötty.

Ilyen megbízható automataként üzemel ma a NER-kommunikáció, a megfelelő problémákhoz megfelelő gombok rendelődnek, a plexi mögött ott ülnek a megfelelő államtitkárok és más nyilatkozók, csupán a pénzbedobó-nyílások tágultak ki alaposan. Van „elmúltnyolcév” gomb, kopottas a sok használattól; van a „jobbanteljesít” gomb, ezt narancssárga szigszalaggal leragasztották, folyamatos üzemben van; az „Európa bánt” gomb rugója is eléggé kinyúlt már, de van két viszonylag új: a „Bajnai” gomb és az „anarchisták”; e két utóbbi egymás mellett helyezkedik el, hogy egy kézzel, egyszerre is elérhető legyen. Akkor nyomják be erre avatott (ezért fizetett) kezek, ha valahol, valamiért jól azonosíthatóan fiatalok tiltakoznak. Ez kérem, meglehetősen unikális gondolat, hungarikum, nonszensznek is nevezhetném, ha csupán az értelmét, és nem a hatását tartanám szem előtt. Ez, kérem, már nem a kiszámítható tepertős pogácsák szürke világa, hanem a gasztroforradalmi invenció fülkéje, mint a mangalicaszalonnás csokoládé. 

Anarchistákkal riogatnak ebben az országban, ahol tulajdonképpen soha nem volt számottevő anarchista mozgalom. A 19. századtól máig csupán néhány apró, magát anarchistának nevező csoport jelent meg, ők is inkább szelíd értelmiségiek voltak, a tolsztojánus-krisztiánus Schmitt Jenő Henrik, Szabó Ervin, aki romboló dühében megszervezte a fővárosi közkönyvtárat, vagy a bögötei anarchista gróf, Batthyány Ervin (akit családja korábban, attól félve, hogy felosztja birtokait a parasztok között, elmegyógyintézetbe záratott) – de ő sem bombákat hajigált a hatalom oszlopaira, hanem bögötei birtokán a szegény gyerekek számára iskolát nyitott, a magyarországi reformpedagógia első komoly kezdeményezését (amely ellen azután a plébános vezetésével afféle korai Békementként kaszára-kapára kapva támadtak az "istentelenség" elleni tiltakozásra felheccelt helybéliek).

Voltak persze anarchista merényletek is Magyarországon, amikor 1932-ben Schiess József, egy fiatal munkás sikeres robbantásos akciót hajtott végre a Duna-parton egy telefonfülke ellen. A telefonfülke ugyan tönkrement, ám a Horthy-rendszer, megroggyanva bár, de túlélte az akciót, és Schiesst (néhány hasonlóan sikeres akciót követően) nemsokára lekapcsolták a hatóságok. Az anarchista mozgalom ezután mintegy hatvan évig, hmmm…, mondjuk úgy, lappangott – ahogy már ez az ilyen sötétben bujkáló mozgalmak szokása. Talán Bajnaira várt, mint a zsidók (na, csak sikerült a képbe hoznom őket is!) a Messiásra. A rendszerváltást követően volt némi pezsgés, lapok, klubok, falfeliratok és matricák, még néhány látványos akció is, de – ellentétben az összes környező országgal – komoly mozgalom sose sikeredett. Talán a Monarchiától örökölt kishatalmi gőg tehet róla, ami sikeresen transzformálódott a „legvidámabb barakk” joviális vállveregetésébe? A teuton tenger és a szláv óceán ölelésében sarjadó kisebbségi frusztráció? Ki tudja. De míg Csehországban, Horvátországban vagy éppen Bulgáriában, az ex-szovjet államokban, lényegében mindenütt a volt szocialista béketáborban vidoran virágzott az alternatív mozgalom, anarchisták verték szét a náci gyűléseket és foglalt házakban dübörögtek a helyi nevelésű anarcho-punk bandák, addig mifelénk éppen csak elvegetált az anarcho-miliő, amely manapság talán gyengébb, mint valaha. Léo Ferré híres anarchista himnuszában úgy énekli, „százból ha egy, de léteznek”. Hát itt mifelénk eléggé messze vagyunk ettől az aránytól.

Egyvalami azonban biztos. Léteznek magyar anarchisták. Vannak hívei Bajnai Gordonnak, magam is láttam már ilyet (sőt, bármily hihetetlen, olyan honfitársaink is vannak, akik szerint Orbán Viktor az ország valódi miniszterelnöke, az Alaptörvény alkotmány és Magyarország jobban teljesít). Sokfélék vagyunk, ugye. Egy ismerősöm például álmából felkeltve is képes elsorolni a számomra teljesen ismeretlen focicsapatok összes játékosát, akár visszafelé is, nekem meg hat macskám van. Az extremitások variációi szinte parttalanok. De az anarchisták és a Bajnai-hívők halmazainak, kedves jobbmánypárti kommunikációs nénik az automatasor mögött, nincs közös metszete. A kettő nem fér össze, ez olyan abszurdum lenne, mint a gerinces fideszes, a baloldali trafikos, vagy az egymásra lépő talpaink. Contradictio in adiecto, ha tetszenek érteni. Ehhez olyan mérvű skizofréniára lenne szükség, mint L. Simon Lászlónak ahhoz, hogy elhitesse magával: művelt emberként éppen ő lehet az alkalmas személy a NER kultúrpolitikájának csatasorba rendezésére. Az anarchisták mindenféle hierarchiát elvetnek, és különösképpen rühellik a politikai hatalmat. Bármifélét. Bajnai mögé vélhetőleg akkor sem sorakoznának fel, ha holnapra irokézfrizurát növesztene, és bejelentené, hogy koalícióra lép a Kétfarkú Kutya Párttal. Ez mindenki számára evidencia, aki kicsit is érti, mit jelent az anarchizmus – ezt nem feltételezem persze a kormányzati kommunikáció kubikusairól! –, és így az „anarchista” veszéllyel való dobálózás nem több szimpla, üres szitokszónál. Amikor Selmeczi Gabriella, a vaníliás karikák hosztesze, vagy Soltész Miklós prütykölésügyi államtitkár a „bajnaista anarchistákról” hadovál, az leginkább arra emlékeztet, ahogy a sztálini Szovjetunió főállamügyésze, Visinszkij elvtárs a „felforgató trockistákról” mennydörgött. Leszámítva azt, hogy Visinszkij nem csupán megvásárolható, unalmas, lakájlelkű köpönyegforgató volt, de hatásos, remekbe szabott aljassággal lángoló szónok is.