A nemzetgazdaság felvirágoztatásának bejelentett eszköze két, egyenként 250 milliárd forintos, nullakamatozású hitelkeret. Ezeket felhasználva a kereskedelmi bankok max. 2 százalékos kamattal finanszírozhatják a kis- és középvállalkozások új hitelfelvételeit, kötelezettségeik átütemezését, illetve devizahiteleik kiváltását.

Ennél valamivel többet, 3 milliárd eurót szán a jegybank devizacsere-ügyletekre, amelyekkel a bankok átstrukturálhatják forrásszerkezetüket. Mert mind az elnök úr mondá, a magyar pénzügyi rendszer sérülékenysége a magas devizaadósság miatt áll fenn.

A részletek ismeretének hiányában egyelőre nem látjuk át, milyen devizacsere-ügyletek azok, amelyeken a jegybank – tervezetten! – három milliárd eurót veszít (esetleg viszont forintban annál többet vagy semmit sem keres). Mozgolódnak viszont 1990-91-es emlékeink, amikor a pénzügyi összeomlás elhárításáért küzdő jegybank swap-feltételeit kihasználva – a bankrendszer néhány más, devizaforrások tekintetében mozgásképes, likvid tagjával együtt – döglöttre kerestük magunkat.

Amúgy nagyrészt egyetértünk az elnök úrral: a vállalkozások és a lakosság valóban akkor veszi észre a pénzügyi rendszer sérülékenységét, amikor nem képes kitermelni, megkeresni devizakötelezettségei forintellenértékét. Azt tanultuk viszont, hogy a saját és idegen devizák közötti árfolyameltérés – akár brutális elcsúszás – nem önmagától való. Az árfolyameltérés a reálgazdaságban bekövetkezett folyamatok, a belföldi és nemzetközi munka- és tőkehatékonyság eltéréseinek tükre, amelyet csak ideig-óráig befolyásolnak a „spekulánsok”, devizakereskedők, a források tulajdonosainak várakozásai.

Ám – elismerve, hogy a bankrendszer stabilitása és aktivitásának növelése alapvető nemzetgazdasági érdek – most tekintsünk el a pénzvilág belső üzleteitől, és fordítsuk figyelmünket a „Növekedési Hitel Program” közvetlen célcsoportja, a kis- és középvállalkozások számára megnyitott lehetőségek felé. Nem nagy tétel a bankok eszközrendszerében 500 milliárd forint, de számoljunk mégis. (Elnézést kérve a pénzügyi szakemberektől az egyszerűsített számításért; azok számára is érthetőek szeretnénk lenni, akik nem a treasuryben, vagy a bankszabályozással töltötték ifjú napjaikat.)

A nullakamattal refinanszírozott hiteleket a bankok maximum 2 % kamattal helyezhetik ki. A kétszázalékos marzs felét menthetetlenül elviszik a költségek: elbírálás, adminisztráció, ellenőrzés, behajtás. Marad egy százalék a kockázatok – bebukott, vissza nem fizetett hitelek – fedezeteként. (Ezt a kockázatot a jegybank nem osztja meg, és a jegybanktörvény értelmében nem is oszthatja meg a kereskedelmi bankokkal.) Ami azt jelenti, hogy a nyújtott hitelek 99 százalékának rendben meg kell térülnie.

Tessen mondani, lehetséges ez a kis- és középvállalkozások lüktető világában? Amelyek szereplői nemcsak devizahiteleik vissza(nem)fizetésekor küszködnek a cserearányok romlásával, hanem valahányszor importanyagot, -alkatrészt, -energiát, ezek költségeit, emellett bérköltségeiket és a költségvetési elvonások növekvő terheit kell belföldi (forint)bevétellé forgatniuk, és viszont?

Egyszázalékos kockázati fedezet a hitelkeret felhasználását azokra korlátozza, akik a bank számára technikailag nullakockázatot jelentenek. Nem kenyeret sütnek, szállodát üzemeltetnek, az autógyárak számára gyártanak alkatrészeket, gyógyítanak, oktatnak és így tovább… Az értékalkotó tevékenység kockázata menthetetlenül magasabb egy százaléknál.

Maradnak azok, akik – bankjuk által ellenőrizhető módon – kockázatmentes eszközök vásárlására használják fel a hitelt. Esetleg 5-8 százalékos hozamú állampapírokat vásárolnak belőle. Végül is – írta egy neves 20. századi szerző – nem lehet minden pofon (forint) mellé közlekedési rendőrt állítani.

Amely tranzakcióval az ügyfél nem csak keres és örömet szerez a családjának, de kétségtelenül támogatja a kormány gazdaságpolitikáját.