Chávez jókor halt meg: nem kell megérnie műve kudarcát.
Hogy milyen ez a rendszer és hogyan működik, nem ismételném el újra, megírtam még Chávez életében. Aki nem hiszi, nézze meg Diego Buňuel dokumentumfilm-sorozatának Venezueláról szóló részét. Az is elég árulkodó, hogy szerte a világban kiknek jött be legjobban ez a rezsim. Szíria, Líbia, Irán és Kuba: e négy országgal ápolta a legszorosabb testvéri, antiimperialista kapcsolatokat. Négy diktátorhaverja közül az egyiket már kivégezte a felkelt nép, a másik elűzése folyamatban van, a harmadikat az atomprogramja miatt az egész civilizált világ kiközösíti, a negyedik pedig jelentős részben úgy tudja hatalmát stabilizálni, hogy „Venezuela 2007 óta mintegy tízmilliárd dollár (2200 milliárd forint) pénzügyi támogatást nyújt évente a nyersanyagban szegény szigetországnak…Carmelo Mesa Lago, a pittsburghi egyetem professzora szerint a kubai gazdaság 22 százaléka venezuelai támogatásból származik. A helyiek pedig azzal szoktak viccelődni, hogy az országukat lassan át kéne keresztelni Kubazuelának” – írja egy friss elemzés. Ha Chávez nem is volt klasszikus diktátor, valószínűleg nem állt volna tőle távol egy ilyen szerep. Diktátorok voltak a legjobb barátai, köztük érezte magát a legjobban, őket támogatta leginkább. Az egyéb cimborákat lásd itt.
Hogy nálunk is siratja Chávezt a szélsőbal egyik, illetve másik pártja, de nyilván az El a kezekkel Venezuelától! magyar hívei is gyászolják őt, nem meglepő. S tán még Scheiring Gábor is elmorzsolt pár könnycseppet. A NER-adminisztráció is valami hasonló autokrata felépítményen dolgozik, mint Chávez, a „kapitalista osztály azon kísérlete, hogy a munkásosztállyal fizettesse meg a gazdasági válság okozta károkat” mondatban elég a kapitalistát IMF-re, a munkásosztályt a Zemberekre cserélni, s máris Fidesz-konform szöveget kapunk. De az ENSZ-főtitkári méltatás szavai, na az súlyosabb. Mégiscsak egy, a demokratikus (igen, csúnya kapitalista) világ által alapított és pénzelt szervezet csúcsvezetője méltatja „az elhunyt venezuelai elnöknek a szegények érdekében kifejtett tevékenységét”, hozzátéve: „Hugo Chávez megértette azoknak a venezuelaiaknak a problémáit, illetve vágyait, akik a legsebezhetőbbek voltak”. A szegények érdekében, ez mindent visz. Aki a szegények (a munkásosztály, a Zemberek) érdekében beszél, az a menő. Annak már – mint Chávez demonstrálta – nem kell tankkal betörni az elnöki palota kapuját, a Zemberek beszavazzák oda.
Chávez terápiája eszközeiben, árnyalataiban nyilván különbözött a diktatórikus szocializmusétól. Ám diagnózisa ugyanaz volt: a nyomor oka a kapitalizmus és a magántulajdon. S lényegét nézve a terápia is ugyanaz volt: vegyük el a burzsujtól, amije van, s a haza fényre derül. A nyomor, a szegénység okainak sok könyvtárnyi irodalma van. De azt még senki nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a kapitalizmus olyan egyértelműen lenne a nyomor oka, mint a betegségnek a kórokozók. Az ellenkezőjét annál inkább. Mert míg a bacilusok elleni harccal tényleg csökkent a megbetegedések száma, a kapitalizmus megszüntetése soha, sehol nem vezetett tartós, fenntartható jóléthez. Ha a magántulajdon drasztikus korlátozása jólétnövekedéshez vezetne, akkor Észak-Korea lenne a világ legjólétibb állama. De valahogy a kapitalista Dél-Koreának jobban bejött az élet. És Kínában mikor éltek jobban a Zemberek? A népi kommunák szervezése idején, amikor minimum 20 millió ember halt éhen vagy most, miután kinyitották az országot a nagytőke előtt? Chávez első trükkje, a „békés szocializmus” mellett a „jóléti szocializmus” volt a második. Hogy ő milliók éhhalála nélkül vezette be a szocializmust. Hogy millióknak lett alatta jobb. Hogy nőtt az életszínvonal. Igaz. De hogyan? És meddig? A rablás lényege, hogy erőszakkal elveszem a másét, s a saját céljaimra használom. A rablás bűncselekmény. De mi van akkor, ha a nép demokratikus, többségi szavazással legalizálja a rablást? Venezuelában ezt történt. Elvették a földbirtokosoktól a földet, az olajiparosoktól az olajbányász-cégeket. A démoni, az egész világot a markában tartó olajmulti meg mehetett a sóhivatalba. Nem sokra ment vele, évekig tartó pereskedés után a kárigény töredékét ítélték meg, de a venezuelai rezsim azt sem akarja egészében kifizetni. Ebből is látszik, hogy az olajvállalatoknak kezükben a teljes nyugati igazságszolgáltatás.
Eztán jött Chávez jóléti csodája. Melynek köszönhetően „a költségvetési deficit jelenleg a bruttó hazai termék közel 20 százalékát teszi ki (ez a mutató az Egyesült Államokban jelenleg 7 százalék)… a külföldi adósságteher jelenleg tízszer akkora, mint amennyi tíz évvel ezelőtt volt… a bankrendszert szintén összeomlás fenyegeti. A termelési kapacitás pedig – beleértve a nagy bevételeket biztosító olajkitermelést is – drasztikusan csökkent… az infláció az egekbe szökik, és a valutatartalékok is szűkösek az olajban gazdag országban. Ráadásul a feketepiacon négyszer annyi bolivart kell fizetni egy-egy dollárért, mint a hivatalos váltóhelyeken. Emellett mesterségesen alacsonyan tartják a munkanélküliséget, a közszférában pedig rengeteg álláshelyet teremtenek” – lásd a fent hivatkozott elemzést. Ami kitűnően bizonyítja: ha egy ország nem nyers erővel, hanem „békésen”, „törvényesen”, „demokratikusan” veszi el, és éli fel a fedezetlen jóléthez szükséges javakat, az a végeredményt nem befolyásolja. Chávez jókor halt meg: nem kell megérnie azt, amibe ez az egész törvényszerűen beletorkollik majd.