Más ember összeesküvés-elméletéről szóló kritikában nem elegáns a saját konteó kifejtése, de ha Debreczeni József könyvet írhat, én is megengedhetek magamnak egy Nyüzsit.

A 2006. őszi eseménysorozatban – a rég szított indulatok spontán kitörése, valamint a rémületes ostobaság és ügyetlenség mellett – időnként felfedezhetők a szervezettség jelei. De ki szervezte? Ahhoz méretes hülyeség kell (sokakban megvan), hogy valaki azt feltételezze, az események Gyurcsány céljait szolgálták. Nem értek viszont egyet Debreczeninek azzal a sejtetésével sem, hogy a fő szervező a Fidesz, illetve Orbán Viktor volt. Többek között abból az okból, hogy Orbánéknak Gyurcsány és rajta keresztül az MSZP végzetes meggyengítése állt az érdekükben, főleg azután, hogy az önkormányzati választáson nem sikerült megszerezniük a fővárost, és Sólyom elnök Orbán unszolására sem volt hajlandó feloszlatni a parlamentet. Mondjuk úgy, október 23-ig már berendezkedtek a felőrlő háborúra. Erre utal a szociális népszavazás aznap bejelentett ötlete is.

Valaki azonban október 23-án is meg akarta buktatni Gyurcsányt, éspedig nem hatalomátvétel céljával, hanem egyszerűen azért, hogy megszabaduljon tőle. Mindegy, ki jön utána. Ehhez ugyanazt a módszert használta, mint szeptember 17-18-án: nem alkalmazott közvetlenül erőszakot, hanem olyan helyzetet teremtett, amelyben az elszabadult indulatok a Gyurcsányt végzetesen lejárató destruktív cselekményekbe torkollnak.

A „valaki”, szerény rögeszmém szerint, a továbbszolgáló állambiztonsági brancs. Kanyarodjunk vissza 2005-be. Ekkor nyilatkozta Tóth András, hogy a titkosszolgálati vezetők között 60–65 százalék az 1990 előtti állambiztonsági emberek aránya. (Az NBH egészében 50, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatnál 35 százalék.) Ez azt jelenti, hogy a természetes elöregedést leszámítva a kommunista állambiztonsági vezetőség meglehetősen sértetlenül egyben maradt a második Gyurcsány-kormány hivatalba lépéséig. Ehhez számíthatjuk a hálózat meglévő maradványait. Nemcsak a hivatalos titkosszolgák tartoztak azonban ide, hanem szorosan vagy lazábban azok is, akik a rendszerváltáskor vagy kormányváltások után, ahogy a Kádár-korszakban szokták mondani, „kimentek a termelésbe”, és a civil életben hasznosították információs tőkéjüket, szakmai rutinjukat, űzték tovább fő- vagy fedőfoglalkozásukat (amelyben sikerüket nem kis részt a titkos kapcsolataiknak köszönhették).

A képet még inkább kikerekíti, hogy ellentétben a diktatúra idejével, amikor a III-as főcsoportfőnökség és helyi lerakatai világosan elkülönültek a közönséges rendőrségtől (az ügyészségtől nem), 1990 után ez a viszony zavarossá vált, a nemzetbiztonsági apparátus követhetetlenül fonódott össze, működött együtt vagy konkurált a „civil” rendőrséggel és ügyészséggel. Egyvalami jól megfigyelhető: bármilyen politikai érdekű botrányról volt szó az olajügyektől a Kulcsár-ügyig, mihelyt a nemzetbiztonságiak kezükbe vették az irányítást, minden menthetetlenül ködössé vált.

Ennek a brancsnak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy dezinformációt terjesszen magáról, mint a leleplezését forszírozó maroknyi értelmiséginek arra, hogy akár csak megértesse a tényeket a laikusokkal. Így gyökeresedett meg a közvéleményben az a hit, hogy az állambiztonsági múlt huszonöt-harminc évvel ezelőtti spiclijelentésekről szól, amik ma már senkit sem érdekelnek, és hogy az „igazi bűnösökről”, a főkommunistákról kellene lerántani a leplet, mintha velük nem lennénk épp eléggé tisztában. Közben nem állambiztonsági múltról, hanem állambiztonsági jelenről volna szó, mivelhogy a brancsnak lényegesen nagyobb a gazdasági és politikai befolyása, mint amit a hétköznapi állampolgár szívesen elhinne. A sok példa közül csak annyit, hogy a volt III/III-as tisztek által vezetett UD Zrt.-nek teljes rálátása volt a magyar nemzetgazdaság fő pillérét alkotó OTP-Mol kombó belső kommunikációjára, vagy hogy a 2009-es miniszterelnök-váltás viszontagságai, a semmiből előkerülő komplett, megformázott lejárató anyagok vagy a hirtelen visszalépések eléggé könnyen azonosítható hátterűek.

A brancsot nem úgy kell elképzelni, mint valami fegyelmezett hadsereget, amelyik párt- vagy kormánymegbízásra menetel és hódít. Inkább tagolt, több központú zsoldosnépességnek, amelyik ugyan teljesít pártmegbízásokat, de természetesen számára is a saját érdeke a legfontosabb. 2004–2006-ban azonban egy sorozat csapás érte Gyurcsány irányából. Azért nem mondom, hogy „részéről”, mert legalábbis az esetek egy részében biztosan nem volt benne célzott szándék.

2004 júliusában lemondásra kényszerült Salgó László, az amúgy kiválóan képzett országos rendőrfőkapitány. Ez két évvel az után történt, hogy nyilvánosságra került III/III-as előélete. Hogy csupán véletlenül esett vajon egybe Medgyessy Péter meggyengülésével, nem tudni.

2004 augusztusában lemondott maga Medgyessy, alias D 209. Utóda nem az lett, akit az MSZP vezetőségével egyetértésben szívesen látott volna, hanem a többé-kevésbé outsider Gyurcsány Ferenc.

2005 elején Gyurcsány – akinek már csak sógora, ifj. Apró Antal révén is lehettek ismeretei az állambiztonságiak befolyásáról – állítólag halvány kísérletet tett a múltfeltárás előkészítésére. Ezt kénytelen volt lefújni.

A 2006-os választási győzelem után Gyurcsány nem egyszerűen lecserélte a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkárt és a belügyminisztert, a Medgyessy óta szolgáló Lamperth Mónikát, hanem – mondom, példátlan módon – az apparátusukat, Tóth András miniszterelnökségi államtitkárságát és a Belügyminisztériumot is megszüntette. A titkosszolgálatokra ezentúl legbelsőbb bizalmasa, a kancelláriaminiszterré kinevezett Szilvásy György felügyelt, a rendőrséget pedig szintén nem az MSZP valamelyik erős emberére bízta, hanem a Pécsről ismert Petrétei József jogászprofesszorra, igazságügyi és rendészeti miniszterre. Vagy nagyon tartott valamitől, vagy készült valamire, vagy mind a kettő, de nem kell hozzá túl élénk fantázia, hogy elképzeljük, minek láthatta a brancs az államigazgatási bázisának felszámolását. Hadüzenetnek.

Volt még egy ember, akinek lehetett oka rá, hogy nehezteljen Gyurcsányra: Gergényi Péter (lásd a Vélemény-cikk idevágó részét). A Fidesz nem is vacakolt, 2004-ben „megalázásnak” nevezte, hogy Gyurcsány mellőzte a Vasprefektust az országos főkapitányi poszt utódlásánál. Gergényi nem tartozik a brancshoz, ez már rég kiderült volna, de 2006 őszén, mint nem közömbös ember, ugyanúgy játszhatott szatellitszerepet a brancshoz kapcsolódva, mint Orbán köre vagy azok a szocialisták, akiknek Gyurcsány a begyében volt, és akiknek az „árulását” Debreczeni kulcsfontosságúnak tartja.

*

Összefoglalva: létezett egy kifürkészhetetlen, de biztosan népes és erős csoport, szövetségesekkel mind az MSZP-ben, mind a Fideszben, mind a látható erőszakszervekben, amelyiknek közvetlen érdeke fűződött Gyurcsány megbuktatásához, minden távolabbi cél nélkül. Megvoltak az eszközei is hozzá, hogy jóvátehetetlenül lejárassa. Az ő szempontjából mindegy volt, hogy melyik párt adja a miniszterelnököt, ha nem zavarja köreit. Ha így történt, akkor a Fidesz csak rácsatlakozott, és haszonélvezője volt a manővereknek. Orbánnak nem volt sietős, minél tovább húzza Gyurcsány – gondolhatta –, annál nagyobb arányban győz a Fidesz a választásokon. (Már csak ezért is jobb lett volna, ha Gyurcsány lemond a népszavazási katasztrófa után.)

A puccskísérlet, ha volt ilyen, nem sikerült, Gyurcsány még két és fél évig miniszterelnök maradt. Ez idő alatt a harmadik köztársaság végképp leamortizálódott. Egyféleképpen lehetett volna megmenteni, ami menthető: az állambiztonsági múlt/jelen feltárásával. A végzetesen meggyengült Gyurcsánynak és Szilvásynak azonban már nem volt sem energiája, sem hatalma ahhoz, hogy elérje a mágnesszalagok kutathatóvá tételét, a Bajnai-kormány pedig úgy vélte, van fontosabb dolga. Így aztán ennek is befellegzett.