Salamon László alkotmánybírónak jelölésével vélhetően biztos többséget szerez a kétharmados hatalom a taláros testületben is. A 15 fős grémiumban az elmúlt két és fél évben dinamikusan nőtt a kormánypárti jogkáderek aránya. Balsai, Pokol, Stumpf, Szívós, Dienes-Oehm, Szalay – és most Salamon. Ha idevesszük a 2002-ben Fidesz-támogatású polgármester-jelöltként politizáló Balogh Elemért, akkor meg is van a többség. Egy olyan szürke figura révén lesz meg ez a többség, akinek (mondjuk Pokollal, Stumpffal és a többi Fidesz-jelölttel szemben) se komolyan vehető, jelentős tudományos pályafutása, se viszonylag befolyásos politikai tisztsége nem volt. (A legutóbbi választáson a Pest megyei lista ütős 12. helyéről jutott a parlamentbe.) Ezzel az emberrel tisztelték meg az alkotmányőrséget. Aki mellett jelölői szempontból egyedül Orbán Viktorhoz való törhetetlen lojalitása szólt.

De ha már ilyen magas polcra tették, legalább ismerjük meg kicsit. Ő volt ama (akkor még MDF-es) képviselő, aki tizennyolc évvel ezelőtt így beszélt: „Megelégedéssel nyugtázzuk azt is, hogy az új Házszabály közös, hatpárti előterjesztésben képezi az Országgyűlés előtt megvitatás és megalkotás tárgyát” – mondta 1994. augusztus 30-án a Házszabály vitájában. – „A Házszabály ügyében ez idő szerint nem a 72 százalékos többségre alapított túlhatalom határozta meg – az ellenzék ellenére és kirekesztésével – a dolgok menetét, hanem eme alkotmányos jellegű jogalkotási lépésben a konszenzusos, konstruktív alkotó munka vált irányadóvá. Bízunk abban, hogy ez a hozzáállás a kormánypártok részéről nem marad elszigetelt jelenség” – tette hozzá.

Mert Salamon Lászlónak a konszenzus, a pártközi kompromisszum a mindene. Keményen ostorozta a kétharmados Horn–Kuncze-koalíciót, mikor „…a közelmúlt történései sorában az ellenzéknek nem egy ügyben azt kellett megélnie, hogy az arra vonatkozó ígéretekkel ellentétben véleményünket egyáltalán nem kérik ki és szerepünket puszta formalitásnak tekintve az országot és az ellenzéket alapvetően lényeges kérdésekben kész helyzet elé állítják…” Nagyon kiakadt például a Bruhács-ügy utáni szituáción. „Komikussá válna a jogállamiság, ha a többség törvényhozó tevékenységének ellenőrzésére hivatott Alkotmánybíróság tagjait kizárólag e többség határozhatná meg” – mondta egy, a lapunk által róla készített portréban is idézett 1997-es interjúban Salamon László az akkori MSZP–SZDSZ-koalíció ama felvetésére, hogy az új alkotmánybírók jelölésekor ne kelljen mindenáron konszenzusra jutni a kormánypártoknak az ellenzékkel az erre létrehozott parlamenti bizottságban. (1996-ban az ellenzék alkotmánybíró-jelöltjét, Bruhács Jánost a szoclib kormánypártok végül nem választották meg.)

Mint a fentiekből látható, a konszenzus nagy hívének, az ellenzéki jogok nagy barátjának, Salamon Lászlónak addig voltak fontosak ezek, amíg a kormánypárti túlhatalmat az ő rovására gyakorolták. Mindjárt megenyhült viszont az elvi szigor, amint ezeket ő érvényesíthette mások rovására. És sokkal inkább tette ezt az ő pártja, mint a korábbi alkotmányozók. Van összehasonlítási alapunk. Tehát: az 1994-98 közötti kétharmad nem íratott magának szoclib zsebalkotmányt, a meglévő alaptörvénybe se nyúlt bele ilyen mértékben. Nem korlátozta az alkotmánybíróság hatáskörét s ilyen mértékű személyi átalakítást sem hajtott végre benne. (A Horn-kabinet négy év alatt öt alkotmánybírót választott, az Orbáné két és fél év alatt hetet, Salamon a nyolcadik.) Itt tartunk.