Amikor a médiatörvény körüli vita – illetve a Fidesznek a média elleni háborúja –- elkezdődött, elhangzott sokszor és sok szégyentelen szájból, hogy a sajtóra bizony rá is fér a keményebb kéz, egyrészt mert ömlik a kultúrszenny, amit ráadásul imádnak a népek, másrészt mert sokkal jobban lehet kormányozni, ha nem szaglásznak folyton a firkászok.

Hogy mire jó a sajtószabadság, annak látványos illusztrációja a Lasztovicza-ügy és következményei. Ha teljes a kuss, akkor nemcsak kormányozni lehet háborítatlanul, hanem lopni és csalni is, de annyira, hogy az illetékesek egy idő után már csak ezekkel foglalkoznak, a kormányzással nem. De amíg a leleplezés lehetséges, addig a sunyisággal meg is lehet bukni, ahogy most megbukott Tóth Miklós dékán.

Pedig olyan sima ügynek indult; rutin ez nálunk évszázadok óta: a földesúr letelefonál, a hivatalnok pukedlizik, és már intézi is az intézendőt, satíroz, radíroz, ifiúrnak bevési a jegyeit. Így csinálták például azok a gaz komenisták is, meg így építették sorkatonákkal a villáikat, és valóban nem írta meg az újság, miben sántikálnak, mert nem írhatta meg.

Tanulság: amikor a hatalom a sajtószabadság ellen szervezkedik, az sohasem a gyermekek védelméről, pláne nem az őshonos kultúra megőrzéséről szól. Ezekről csak pofáznak – és a háttérben már hegyezik a telefont a mamelukok, hogy kuss legyen végre, és büntetlenül bűnözhessenek.