Orbán Viktor. A helyzet kulcsa © Müller Judit

Orbán Viktor és pártja vereséget szenvedett a választásokon. Ilyenkor a vesztes vezetőt és pártját szükségszerűen veszi körül a menthetetlenség - egy ideig - levakarhatatlan aurája. Sokszor igazságtalanul. A posztmodern és mediatizált tömegdemokráciákban azonban a politikai vezető valóban fogyóeszköz, sokszor elég egyetlen választási vereség, és már veheti is a kalapját a korábban még istenített és megváltónak tekintett vezér.

Nem volt ez mindig így. A XIX. század parlamenti rendszerei kitermelték a maguk politikai gigászait, akik nevet adtak korszakuknak, és politikai pályájukba belefért több vereség és győzelem is. William Gladstone és Benjamin Disraeli miniszterelnökök viaskodása több évtizedre alapjaiban meghatározta a brit politikai életet. De még Winston Churchillnek is többször megadatott a politikai újjászületés. Olaszországban Amintore Fanfani 33 év alatt ötször, Giulio Andreotti 17 év alatt háromszor kapott kormányfői megbízatást. Az Adenauer-éra utáni német közéletét meghatározó legendás „hármas csillagzata”, a szociáldemokrata Brandt-Wehner-Schmidt-hármas pedig arra példa, hogy a státusférfiak hogyan képesek akár hosszú ideig is – igaz, változó pozíciókban – a politika érdemi alakítására.

Csakhogy ma ez a lehetőség vesztes politikusoknak általában már nem adatik meg. Amióta a politikai tájékozódásban mind nagyobb szerepet játszik a televízió, a vesztes képét a katódcső szinte kiirthatatlanul beleégeti a választók agytekervényeibe. Tudják ezt maguk az első emberek is, és többnyire maguk mondanak le. De jól tudják ezt a pártok is: az addig védjegyként használt vezetőt a legtöbb esetben rutinszerűen cserélik újra. Meglehet, olykor rosszul teszik, de egy választási vereség lehetőséget kínál a politikai alakulat megújulására, mondanivalójának átgondolására, új stratégia megfogalmazására.

A 2002 utáni újabb parlamenti választási vereség – bármilyen elkeserítő is ez a párt tagjainak és híveinek – az elvesztegetett négy év után mégiscsak esélyt ad a Fidesznek a megújulásra. Ennek azonban jelenleg bizonyosan a legnagyobb akadálya maga Orbán Viktor. A párt egyik megteremtője, tizenhárom éve első számú vezetője és tíz éve teljhatalmú ura azonban nem akar lemondani posztjáról, és továbbra is a jobboldal „vezérlő tábornoka” akar maradni. Ilyenkor a legtöbb helyen a pártelit kényszeríti ki a vesztes vezér lemondását. Orbán saját környezete feltétlen bizalmát, rajongását nyögi, míg a Fidesz saját elnökének foglya. Ezen változtatni kellene. Csakhogy „a Fidesz elnökét a jobboldalon senki emberfia nem képes visszavonulásra késztetni” – írta figyelemreméltó elemzésében Tölgyessy Péter, a Fidesz volt képviselője, aki 2002 áprilisában még az Orbán-korszak eljövetelét jövendölte.

Tudnivaló, hogy Orbán nemcsak a maga képére formálta a pártját, de sokat tett azért is, hogy a Fideszben soha ne kérdőjeleződjék meg az ő vezéri szerepe, és potens rivális se bukkanjon fel. Az egykor „üzenetrögzítősnek” nevezett formáció sohasem vált igazi politikai tömegpárttá. A pártdemokrácia fideszes változatában a kollektív döntéseknek, a nyilvános vitáknak sohasem volt meghatározó szerepe, a párt politikáját eleinte informális kapcsolatokon alapuló informális döntések alakították, hogy aztán mostanra szinte csak Orbán személyes, mind több esetben szeszélyes elképzelései számítsanak. A Fidesz elnöke kénye-kedve szerint emelhet fel és ejthet személyeket, adományozhat vilajeteket, vagy küldhet selyemzsinórt, akár az oszmán török szultánok. Ő döntött arról, hogy kik lehetnek képviselőjelöltek az egyéni kerületekben, mint ahogy ő állította össze a listákat is. Ennek az abszurd helyzetnek volt az eredménye Mikola István tündöklése és bukása is. A párton belüli kontroll teljes hiányára utalt, hogy a Fidesz márciusi „programalkotó” kongresszusán Orbánon kívül csak egyetlen pártvezető, Varga Mihály beszélhetett többé-kevésbé érdemben, a programot a küldöttek még csak kézhez sem kapták. De minek is, hisz vita sem volt folyt róla, és szavazni is elfelejtettek róla. Nélkülözve minden formaságot, a program egyszerűen „lett”.

Ezzel együtt a sajtóban szárnyra kapnak hírek a Fidesz régi motorosai közötti elégedetlenségről. Időről időre Áder János, Kósa Lajos, Pokorni Zoltán vagy Rogán Antal neve röppen fel, akik esetleg élére állhatnak egy Orbán-buktató összefogásnak. Egyelőre nem tudni, hogy ez csak a baloldalnak és sajtójának önerősítő óhaja, vagy pedig maga a valóság. De bármennyire zár is - egyelőre hézagmentesen - a Fidesz kommunikációs zsilipje, a gesztusok, félmondatok, elhallgatások azt jelzik, az Orbán-párton belül is vannak olyanok, akik a vezért tartják felelősnek a választási kudarcért. A pártelnök két forduló közti visszalépése a miniszterelnök-jelöltségtől, majd visszatáncolása, illetve az, hogy nem sikerült elejét vennie az egykori kliensekből összeálló önálló KDNP-frakció megalakulásának, azt jelzik, Orbán már a saját pártjában sem mindennek az ura. Ráadásul a jelek szerint a katolikus klérus is felsorakozik a KDNP mögött. És persze az MDF választási sikere sem jön jól a jobboldali hegemóniára törő Fidesz-elnöknek.

Ezzel együtt sokan, köztük Orbán hívei is azt hozzák fel a leváltás ellenérveként, hogy nincs olyan személy, aki karizmában felvehetné vele a versenyt ebben a vezérelvű pártban. Ez biztosan igaz, de hát képességekben a szürke John Major is alatta maradt Margaret Thatchernek, aztán Majort a konzervatív párton belüli puccs mégis hatalomra segítette, és a választók is adtak neki még egy esélyt, így hét évig vezethette Nagy-Britanniát.

Mások azzal érvelnek, hogy már csak azért sem lesz változás, mert Orbán nemcsak a személyi és stratégiai döntéseket vonta magához, hanem a kasszakulcsot is magánál tartja. Úgy hírlik, belső tanácsosán, Simicska Lajoson keresztül kontroll alatt tartja a Fidesz-holding teljes pénzmozgását. Begyűjt, porcióz és utalványoz.

Az elmúlt négy év új politikai jelensége, hogy a magyar milliárdosok egyre fontosabb szerepet kérnek a politika alakításában. Gyurcsány, Kóka, Leisztinger, Demján, Csányi, Széles Gábor ambíciói közismertek. De ennél is fontosabb, hogy a nábobok az egyszerű politikai megrendelőkből mindinkább a nagypolitika alakítói lettek. Ma már tudni, hogy Medgyessy Péter megbuktatásában nem csak a párton belüli elégedetlenek játszottak szerepet, hanem a tőkepénzesek nyomásgyakorlása is, ők szintén ejtették a csetlő-botló kormányfőt.

Most úgy tetszik, a Fideszen belüli puccsisták helyett a harci kedvét megőrző, de a realitásérzékét egyre inkább elvesztő Orbán megbuktatásában egyedül éppen a pénzadók és a magasabb gazdasági körök játszhatják a kezdeményező szerepet, adhatnak biztatást az elégedetlenkedőknek, és zárhatják el a pénzcsapokat. Már ha ugyan ezt akarják, és nem a jobb sorsra érdemes Orbán lassú és fájdalmas politikai agóniájára építenek. Bár az senkinek sem lenne jó.
 
Zádori Zsolt