Putyin orosz elnök. Fogadás balról © AP

A kormány és az MSZP saját sikereként értékeli a Putyin-vizitet, és a külpolitikai, a gazdasági mellett belpolitikai-választási hozadékot is remél tőle. Az orosz államfő látogatása és a sárospataki könyvritkaságok visszaszolgáltatása alkalmat kínált arra a Gyurcsány-csapatnak, hogy a hazai közvélemény előtt is demonstrálhassa tárgyalóképességét, diplomáciai érzékét és rátermettségét a nemzetközi színtéren. A szocialista politikusok pedig emlékeztethetnek arra, hogy ez bizony a Fidesz idejében másképpen volt. Orbánra megorrolt Amerika (F-14, elégtelen elhatárolódás a MIÉP-től, a Bush budapesti nagykövetét ért bírálatok, Irak), az európai partnerállamok (hűvös viszony a baloldali kormányokkal, különösen a Schröder vezette némettel) és a szomszédos országok is (velük elsősorban a státusztörvény miatt). Ráadásul, ami Orbánéknak nem sikerült az oroszokkal, megcsinálta Medgyessy és Gyurcsány – büszkélkednek most az MSZP-sek.

Van ebben persze valami, Orbánék többször viselkedtek úgy, mintha komolyan vennék a „regionális középhatalmi státusz” jól hangzó, de voltaképpen semmit nem jelentő, magukra aggatott címkéjét. Ezzel együtt legalábbis az orosz „áttörés” – ha ugyan most valóban megtörténik – elmaradása nem rajtuk múlott. A russzofóbiával aligha vádolható Horn-kormánynak sem sikerült közelebb kerülnie Moszkvához, mint Antalléknak. Ahogy az sem igaz, hogy 1990 és 1994 között a kormány ne is merte volna fel az orosz kapcsolat fontosságát, csakhogy Oroszország el volt foglalva magával, a Szovjetunió összeomlása után gazdasága mély, lényegében az egész Jelcin-érára kiterjedő válságba került. Nem csak a magyar szándékon múlt tehát, hogy a keleti exportunk a KGST-korszak töredékére zsugorodott: az orosz sokáig nem volt fizetőképes felvevőpiac. A külpolitikai elhidegülés pedig szükségszerű volt, a varsói Szerződés és a KGST kimúlása, a Magyar Köztársaság euroatlanti integrációja miatt nem lehetett a viszonyunk továbbra is a korábbi „meleg, elvtársi”. Ezt az aszimmetrikus „barátságot” mi, magyarok nem akartuk tovább, az oroszok pedig már nem voltak abban a helyzetben, hogy kierőszakolják.

A szovjet/orosz birodalmi lelkületet ismerve nincs abban semmi különös, hogy az oroszokban maradt valami rosszérzés velünk, egykor az impériumhoz tartozókkal szemben, akik az ő szemükben hűtlennek mutatkoztunk. Ehhez képest kell figyelemre méltónak tartani, hogy Budapest és Moszkva viszonya sohasem volt annyira hűvös, mint egyes időszakokban az orosz–lengyel vagy az orosz–cseh. Borosz Jelcin a gesztusokban odáig elment, hogy bocsánatot kért az ’56-os orosz invázióért. De az Orbán-kormány alatt is számos európai fórumon – elsősorban kisebbségi kérdésekben – szövetségest talált egymásban Magyarország és Oroszország.

A mostani sikerek sem elsősorban Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc kezdeményezéseinek köszönhetők. Oroszországnak szüksége lehet ránk, és ezt persze jó lenne kihasználni. Úgy, ahogy éppen Orbán Viktor mondta Putyin audienciáján: ideológiamentesen.

A kormánypártok nap-nap után dörgölik a Fidesz politikusainak orra alá, hogy nincs választási programjuk. Erre általában két válasz van. Egy: dehogy nincs, de nem akarjuk közölni, nehogy a riválisok ellopják. Kettő: dehogy nincs, mást se csinálunk, mint hónapok óta azt ismertetjük (igaz, még nincs kinyomtatva). Az egyik válaszra sem lehet büszke egy választási győzelemre aspiráló párt.

Csakhogy az MSZP a választási programjával, az Új Magyarország nevet viselővel plágiumgyanúba keveredett. Kiderült, hogy a pártprogramban szereplő projektlista szerves része a nemzeti fejlesztési tervnek (nft). Baráth Etele miniszter kedden még a Népszabadságnak úgy nyilatkozott, hogy számos részletet vett át a Gyurcsány-program, hogy aztán szerdán kiderüljön, a teljes fejlesztési listát beemelte tervébe a pártja. A napilap találgatása szerint – amellyel az utóbbi időben nagyon is csínján kell bánni – ez valamiféle csapda lenne az ellenzéknek, mert hiszen az nft összeállításában ők is közreműködtek, márpedig ha az MSZP terveit nem támogatják, akkor voltaképpen magukat hazudtolják meg.

Két kérdés adódik mindebből. Az egyik – és ezt Deutsch-Fürj Tamás is feltette –, vajon ebben az esetben nem közpénzekből fizetett pártprogram-készítésről van-e szó? A másik, ehhez szorosan kapcsolódik, bár kissé teoretikusabb: mennyi ötletet, programot lophat a politikus büntetlenül?

A politika gyakorlatában járatosak szerint a politikában lopni nem csak szabad, hanem egyenesen kötelező. Egyesek egészen odáig mennek, hogy a modern demokratikus politizálás motorja éppen a „lopás”, a riválisok ötleteinek „lenyúlása”. Ma már, amikor nem osztály- vagy ideológiai pártok feszülnek egymásnak, nem jelent meglepetést, ha egy konzervatív párt szociáldemokrata ígéretekkel kampányol, és viszont. Ezért van az, hogy a győzelemre esélyes pártok programjai között csak árnyalatnyi különbségek vannak, és a médiaalapú politizálás során egyre fontosabbá válik a csomagolás.

Ennek ellenére a választó joggal érzi becsapottnak magát, ha a lopás minősített eseteit látja, és üzletszerűen, különösen nagy értékben vagy aljas szándékból követik el azokat. Ilyen minősített esetnek tekinthetjük-e, ha az újraválasztására hajtó vezető kormánypárt választási programja megegyezik a parlamenti pártokkal és a civilekkel egyeztetett, de az ő felügyelete mellett készített nft-vel? Talán nem, hiszen botorság lenne, ha egy kormánypárt a kampányban nagyon mást akarna, mint kormányon. De minősített esetnek tartanánk-e, ha az nft-t minden bizonnyal továbbra is támogató Fideszt azzal revolverezné a kormány, hogy mást se tud kitalálni, mint a kabinet? Ha ez megtörténne, a válaszunk erre igen lenne.

Zádori Zsolt