Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Senki nem gondolta volna 50 évvel ezelőtt, hogy egy amerikai elnök bukásához az nyitja meg a kaput, hogy öt betörő lebukik egy irodaházban. Az ügynek a mai napig érezhető hatása van, Nixon óta az amerikai társadalom jelentős része mélységes gyanakvással tekint minden elnökre.
Napra pontosan 50 éve, 1972. június 17-én kaptak rajta öt öltönyös férfit, hogy betörtek a Watergate házban egy irodának használt lakásba, hogy ott lehallgató készülékeket helyezzenek el. Az ügyet a Washington Post írta meg elsőként, azzal a fontos információval, hogy az ingatlan nem másé, mint Larry O'Briené, a Demokrata Nemzeti Bizottság elnökéé.
A Washington Post két kitűnő újságírója, Carl Bernstein és Bob Woodward tényfeltáró cikksorozatban mutatták be, hogy a betörők szoros kapcsolatban álltak a Republikánus Párttal, az egyik elkövetőnek CIA-s múltja volt, ráadásul Richard Nixon amerikai elnök újraválasztási csapata mellett is dolgozott, a betörők pedig a letartóztatásuk után alig néhány órával máris szabadlábra kerültek egy neves ügyvéd segítségével. Azt is ők közölték, hogy a lehallgatásokkal Larry O'Brienről akartak információkat gyűjteni.
1973 januárjában a District of Columbia-i bíróságon megkezdődött az ügy tárgyalása, Nixon persze következetesen tagadott, próbálta menteni a menthetőt és a Republikánus Pártot, de előkerültek olyan hangfelvételek, amelyek a Fehér Ház ovális irodájában készültek. Az egyik ilyen felvétel alapján kiderült, hogy az iroda bepoloskázásáról az elnök tudott. Erre három napra rá 1974. augusztus 9-én Nixon a televízióban bejelentette a lemondását.
A vietnami háború utolsó áldozata
A sztorinak minden összetevője adott volt, hogy egy óriási botrány kerekedjen belőle, ám végül csak a két rendkívül kitartó és alapos újságírónak köszönhetően nem sikkadt el. Az ügy egyik kulcsalakja volt a „Mély torok” fedőnevű informátor volt, akinek a nevét az újságírók nem hozták nyilvánosságra. Egészen 2005-ig csak találgatták, ki lehet az, míg a nyilvánosság elé nem állt Mark Felt, az FBI egykori igazgatóhelyettese és bevallotta, ő volt a szivárogtató, amit a Washington Post is megerősített.
A motivációjáról ugyanakkor azóta is találgatások vannak. Egyesek szerint őszinte hazafi volt, aki véget akart vetni a visszaéléseknek, mások szerint az FBI-t évtizedeken keresztül, egészen 1972-ig vezető J. Edgar Hoover hű embere volt, aki bosszút akart állni, mert nem ő követte egykori főnökét az FBI élén – mondta Hahner Péter történész, egyetemi docens a hvg.hu-nak.
Az ügy egyik kulcsának az ovális irodában készült hangfelvételeket tartják. Józan ésszel sem érhető fel, hogy ha kifejezetten olyan dolgokról beszélnek ott, amelyek jóval túlmutatnak a törvényesség határain, azokat miért rögzítik. A történész szerint ennek egészen egyszerű oka volt: a magnófelvételekkel még Nixon elődje, Lyndon B. Johnson helyettesítette a Fehér Ház tárgyalásairól vezetett jegyzőkönyveket. „Nem volt ebben semmi törvénytelen, e felvételek alapján lehetett rögzíteni a tárgyalásokat, az elhangzott véleményeket. Nixon természetesen megtartotta valamennyit, mert ezek hivatalos dokumentumok voltak. Eszébe sem jutott, hogy felhasználhatják ellene. Hosszas huzavona után át is adta valamennyit. Bár volt egy olyan rész, amelyet véletlenül vagy szándékosan letöröltek, annyi kiderült a felvételekből, hogy az elnök utólag (!) tudomást szerzett a betörésről, s ekkor felvetette, fizessék le a betörőket, ha hajlandóak hallgatni, és CIA segítségével akadályozzák meg az FBI további vizsgálódását” – mondta.
Hahner arra is felhívta a figyelmet, hogy bár Nixon eredetileg semmit sem tudott a Watergate irodaházba való betörésről, mégsem nyilváníthatjuk őt ártatlannak.
Önbizalomhiánytól szenvedő, gyanakvó, paranoiás személyiség volt, aki mindenhol ellenségeket látott maga körül
– tette hozzá.
Tanácsadói már korábban információkat kezdtek gyűjteni politikai ellenfeleiről, és Nixon nem állította le őket. Úgy vélték, minden eszköz megengedett számukra az 1972-es elnökválasztás előtt – ezért adták ki az utasítást a betörésre, politikai ellenfelei telefonjainak lehallgatására. A botrány és a végkifejlet szempontjából fontos megjegyezni, hogy erre valójában semmi szükség nem volt, mert Nixon elsöprő többséggel nyerte meg az 1972-es elnökválasztást.
Az is segítette a botrány duzzadását, hogy Nixon politikai ellenfelei, a demokrata többségű törvényhozás és a sajtó mindent elkövetett, hogy szítsa a társadalmi felháborodást – mondta Hahner Péter. Az újságok 1973 őszén már minden idők legsúlyosabb alkotmányos válságáról cikkeztek. Tüntetések is voltak, de az ügyet az döntötte el, hogy a demokrata párti többséggel rendelkező törvényhozás készen állt az impeachment néven emlegetett felelősségre vonásra. Az ügynek három cikkelye volt: az igazságszolgáltatás akadályozása, a hatalommal való visszaélés és a törvényhozás idézéseinek való ellenállás.
Több történész is úgy vélekedett, hogy
Nixon volt a vietnami háború utolsó áldozata.
Csak a háború miatt elmérgesedett politikai légkörben történhetett meg, hogy ekkora botrány kerekedjen a Watergate-betörésből. „Amit Nixon ténylegesen tett, azért nem érdemelte volna meg a vád alá helyezést, amit pedig négyszemközt felvetett mint lehetőséget (a CIA felhasználását az FBI vizsgálatának akadályozására és a betörők megvesztegetését), azért legfeljebb megrovást érdemelt volna a Szenátustól. Lemondásának kikényszerítését több külföldi államférfi is politikai „túlreagálásnak”, emberi igazságtalanságnak és stratégiai hibának minősítette” – mondta a történész.
Mit adott nekünk a Watergate-ügy?
A Watergate-ügy öröksége Hahner szerint a végrehajtó hatalom hitelvesztése volt: a két éven át húzódó botrány következtében az amerikai társadalom jelentős része mélységes gyanakvással tekintett minden elnökre. Lemondása után három évvel ezt maga Nixon is elismerte a David Frost újságírónak adott interjúsorozatban: „Ártottam barátaimnak. Ártottam az országnak. Ártottam kormányrendszerünknek, mert szétzúztam mindazon fiatalok álmait, akiknek kormánytisztviselővé kellett volna válniuk, de most úgy gondolják, hogy minden túlságosan is korrupt... Ártottam az amerikai népnek. És ezt a terhet hordanom kell egész életemben.”
Kérdéses ugyanakkor, hogy ma egy ilyen botrány után lemondana-e egy államfő vagy miniszterelnök. Polyák Gábor médiajogász, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék vezetője, a Mérték Médiaelemző Műhely alapítója szerint szinte elképzelhetetlen egy ilyen reakció és ezt a populisták térnyerésének lehet betudni. Donald Trumpot hozta fel példaként, aki megúszta az impeachment eljárást és egyedül az amerikai Capitolium ellen 2021. január 6-án elkövetett támadást vizsgáló képviselőházi bizottság jelenleg is folyó eljárásának lehet egy olyan következménye, hogy nem indul a Republikánus Párt színeiben a következő elnökválasztáson. Fontos azonban megjegyezni, hogy ő sem mondott le a korábbi ügyei miatt.
Polyák szerint a lényeges különbség a 70-es évek és a jelenlegi időszak között, hogy nem ugyanaz ma az újságcikkek, riportok hatása, annyira megosztott a társadalom.
Az egyik fele úgyse hiszi el, amit írnak, vagy ha el is hiszi, akkor megbocsáthatónak tartja, nincs egyöntetű elítélése a társadalomban egy botránynak.
Megkerülhetetlen az összehasonlításban, hogy ma már létezik a közösségi média, ami nagy károkat okoz, hiszen ugyanazzal az erővel van ott bármilyen megszólalás, mint egy valós tényekkel alátámasztott cikk – mondta.
A médiaszakember úgy gondolja, hogy ez nem csak az Egyesült Államokra igaz, hanem szinte bármelyik államra, így Magyarországra is. A Pegasus-üggyel kapcsolatban került elő az elmúlt hónapokban leggyakrabban a Watergate jelző, de Polyák szerint fontos különbség, hogy nem láttunk szivárogtatókat az ügyről. Ennek az lehet az oka, hogy akiknek rálátásuk van, illetve információkkal rendelkeznek, azoknak a politikai elköteleződése nem engedi meg az effajta „tevékenységet”. Azt viszont pozitívumként értékelte, hogy mára már több ország oknyomozó újságírói is összefognak, hogy a visszaéléseket felderítsék. A Pegasus mellett ilyen volt több offshore-botrány is. Az, ami fájó: nagyon ritka, hogy politikai következményei legyenek az ügyeknek – mondta.
A Watergate-ügy üzenete ma Polyák szerint, hogy egy erős demokrácia elbír visszaéléseket, ha vannak következményei. A 2010-es évekig azt tapasztalhattuk, hogy az újságírás ennek egy komoly támasza volt. Azonban,
ha válságban van az újságírás, akkor megreccsen a demokrácia és ma ezt az időszakot éljük.
Nyitóképünkön egy 1974 áprilisában készült kép a Washington DC-ben található Watergate irodaházról. Fotó: AFP / CONSOLIDATED NEWS PICTURES
