Családja több nemzedékre visszamenően a beszéd kérdésével és a hang fizikájával foglalkozott. Apja siketnémákat tanított beszélni, anyja maga is súlyos halláskárosult volt, így nem csoda, hogy Bell is logopédusnak tanult.

Diákként nem emelkedett ki társai közül, de már ekkor feltűnt találékonysága.

Amikor a zord éghajlatú Skóciában két testvérét is elvitte a tüdőbaj, a család előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba költözött. Bell huszonhat évesen lett a Bostoni Egyetem professzora, és amikor egyik siket tanítványával esett szerelembe, új erővel fogott a hang mechanikájával és fizikájával foglalkozó kutatásaiba. Először a távírót akarta tökéletesíteni, hogy az különböző frekvenciákon egy időben több üzenetet küldhessen, de egy idő után már azon fáradozott, hogy a vezetéken hangot továbbítson. Mivel ötletekben nem szűkölködött, de a gyakorlati fizikában járatlan volt, egy Thomas Watson nevű műszerészt szerződtetett asszisztensének.

Bell alapötlete az volt, hogy a hanghullámokat elektromos rezgéssé lehetne alakítani, majd ezt ismét hanghullámmá visszaalakítani. 1876. február 14-én be is nyújtotta, majd március 7-én megkapta a 174.465 számon iktatott szabadalmat (sokak szerint a valaha bejegyzett legértékesebbet), egy „eljárást, illetve szerkezetet a beszéd és egyéb hangok telegrafikus átvitelére, a beszédet és egyéb hangot kísérő levegőmozgáshoz hasonló elektromos hullámmozgás útján”. De csak órákon múlott, hogy ma őt tekintjük a távbeszélő atyjának, az ő neve szerepel a történelemben, mert ugyanazon a napon Salemben egy Elisha Gray nevű fizikus is szabadalmat kért ugyanilyen elvek alapján készített „messzeszólójára”. A szabadalmi jogot hosszas és igen heves csatározás után a néhány órával korábbi beadás igazolásával végül Bell kapta meg.

A működő telefon három nappal később született meg. A legenda szerint 1876. március 10-én Bell kísérletezés közben véletlenül savat öntött nadrágjára, és ösztönösen a drót másik végén, egy emelettel följebb tartózkodó asszisztensét szólította: „Watson, jöjjön kérem. Szükségem van magára.” Watson lóhalálában meg is érkezett – megtörtént az első telefonhívás.

Zseniális ábrákat találtunk: így magyarázták el 1951-ben a telefon használatát

Ma már a miniszámítógépként működő okostelefonok használata is legtöbbeknek mindenféle magyarázat nélkül kézre esik. De az ötvenes években még olyannyira új volt a jóval egyszerűbb vezetékes telefon is, hogy részletes, rajzokkal illusztrált leírást is készítettek hozzá.

A találmányt maguknak követelő feltalálók közül az üzleti életben is ő mutatta a nagyobb tehetséget. Miután a telefont nem tudta a Western Union cégnek tízezer dollárért eladni, 1877-ben önálló vállalatot alapított Bell Telephone Company néven (ez a mai AT and T mamutcég elődje), amely perek százait indította és nyerte meg a találmány bitorlása miatt. Az őstelefon persze még nem volt az igazi, a hangot csak négy kilométerre továbbította úgy-ahogy, azt is csak akkor, ha a hívó torka szakadtából kiabált a kagylóba, a gyakorlati alkalmazást csak az Edison által feltalált szénmikrofon tette lehetővé. A pofonegyszerű szerkezet teljesen ki is ábrándította a nagy fizikus Maxwellt, aki sokkal bonyolultabbnak képzelt egy olyan készüléket, amely képes a hang továbbítására.

Mégis, ez az egyszerű telefon volt az Egyesült Államok függetlenségének 100. évfordulóján rendezett 1876-os philadelphiai világkiállítás nagy szenzációja. A brazil II. Pedro császárra például olyan nagy hatást gyakorolt, hogy „Ez beszél” felkiáltással el is dobta a kezében tartott kagylót. A következő próbálkozó a híres fizikus Kelvin volt, aki szintén csodálkozott, de a készülék a kezében maradt. Egy éven belül a telefon világszerte elterjedt, még maga Viktória királynő is felszereltetett egyet a palotájába, az Egyesült Államokban 1886-ban már 150 ezernél több előfizetőt tartottak nyilván.

Az immár híres és gazdag, és még mindig csak harmincéves Bell 1877-ben megnősült, 1882-ben pedig megkapta az amerikai állampolgárságot. Az üzlettel nem sokat foglalkozott, ezt átengedte az ahhoz értőknek, ő maga a kísérletezésnek és a tanításnak szentelte magát. Grafofon néven tökéletesítette a gramofont, a hang felvételére alkalmas szerkezetet, megalapította a siketnémák oktatásával foglalkozó amerikai szervezetet, kifejlesztett egy halláskárosodást mérő szerkezetet audiométer néven, nagyméretű, emberek szállítására is alkalmas sárkányok és szárnyashajó építésével, hangdetektorral, a tengervíz sótartalmának kiválasztásával, sőt még állattenyésztéssel is foglalkozott. 1881-ben fémkereső eszközt készített, hogy megtalálja a merénylet után haldokló Garfield elnök testében a golyót. A működőképes szerkezet azonban hasznavehetetlennek bizonyult, mert arra senki sem gondolt, hogy az ágy fémrugós matraca interferálhat a keresővel.

Alexander Graham Bell a New York–Chicago telefonvonal elindításakor, 1892-ben

Wikipédia (közkincs)

1885-ben Új-Skóciában, a Breton-foki szigeten vett birtokot és az ifjúkorára, Skóciára emlékeztető tájon rendezte be (laboratóriummal is ellátott) nyaralóját. Életében számtalan elismerést és kitüntetést kapott. 1915-ben, amikor az első amerikai transzkontinentális telefonvonalat felavatták, az első szavakat ismét a keleti parton ülő Bell mondta nyugati parton ülő asszisztensének, ugyanúgy, mint negyven évvel korábban: „Watson, jöjjön kérem. Szükségem van magára.”

Bell 1922. augusztus 2-án halt meg a kanadai Baddeck városában, temetése napján Észak-Amerikában egy percre elnémultak a telefonok. Az ezredfordulón a közönség szavazatai alapján bekerült a száz legnagyobb skót, brit, kanadai és amerikai közé is. A populáris kultúrában is jelentős helyet foglal el, több sláger is született róla. Talán a legismertebb a Sweet együttesé, amely szerint azért találta volna fel a telefont, hogy beszélhessen az Amerika túlsó partján élő feleségével – csakhogy a valóságban az asszony siket volt, így a beszélgetés nehézségekbe ütközött volna.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.