A legnagyobb távolságból több százan kísérelték meg a külhoni szolgálatból a hazaszökést, hogy a császári csapatokkal szembeszállva idehaza álljanak csatasorba. Nagy vonalakban ez a legendássá vált Nádor-huszárok története, akiknek idegen földön pecsételődött meg a sorsuk. Csontjaik ismeretlen helyen porladnak.

A közgondolkodás a ’48-as forradalom, illetve a véres megtorlás eseményeit sorjázva igencsak bajban van a 13-as számmal, nemcsak az aradi vértanúk nevének hibátlan felsorolásakor, de a kivégzőosztag elé állított fiatal huszárok történetével, s a hóhérkézre juttatott pozsonyi mártírok kilétével kapcsolatban is – igazít el a bonyolult história összefüggéseinek sorában Bona Gábor hadtörténész, a Miskolci Egyetem tanszékvezető tanára.
.
„Pedig az 1848-49-es szabadságküzdelem megragadóan szép fejezete a Nádor-huszároké – vélekedik Bona, aki öt esztendeig a bécsi Kriegsarchiv magyar levéltári kirendeltség helyettes vezetője volt. – Amikor a cs. kir. hadseregben a határokon túl szolgáló huszárok 1848 őszén értesültek Jellasics támadásáról, majd a szabadságharcról, ’felforrt a vérük’, és az örökös tartományokból csoportokba verődve próbáltak hazaszökni.”

Kik voltak azok a nádorosok?

A nádorosok ezrede az egykori Jász-Nagykun-Szolnok megye (akkoriban Heves-Külső Szolnok vármegye) területéről toborzódott. Színmagyar alakulatnak tekinthető, és 1848 szeptemberében Prágától északra állomásozott. Azonban ide is elszivárgott, mi minden megy végbe Magyarországon, hát Kossuthék suttogó propagandája is mindent megtett hazacsábításuk érdekében.

Ez a (köz)hangulat készítette elő, hogy a Nádor ezrednél már szeptemberben előfordultak szórványos szökések, aztán két jelentősebb, szervezett akcióra is sor került: az egyik csoportot Sréter Lajos százados vezette, a másikat pedig Virágh Gedeon, valamint Hollán Hugó huszár főhadnagy. E hazatérést örökíti meg Jókai A kőszívű ember fiaiban. Későbbi hadbírósági aktájukon pedig – nemes egyszerűséggel – az szerepel, „A szökés gyanítható oka: hazaszeretet”. Őket még nem kapták el útközben, s két-két tiszt vezetésével 12 nap alatt hazatértek. Ezt követően azonban „elfogytak” a tisztek, akik hajlandónak mutatkoztak hazavezényelni beosztottaikat.

Bona felidézi, hogy egy idő után már az altisztekre hárult a hazajutás érdekében történő szervezkedés, s akadt is felbátorodott, mint például Mohácsi Bálint őrmester, aki két századot is megszöktetett. Egyszerű, tanulatlan parasztfiúk voltak, a térképet, a hazavezető utat sem ismerték, találomra indultak neki, s végül is – megrökönyödésükre – Poroszországban kötöttek ki. Bár nem bántották, gondolkodás nélkül kiszolgáltatták őket az osztrákoknak. Ebből akkor – 1848 októberében-novemberében – még nem kerekedett különösebb baj: büntetésként más ezredekbe osztották be őket, az altiszteket pedig várbörtönnel sújtották.

Ha a fene fenét eszik

Fejtörést okozott az osztrák hadvezetésnek, mihez kezdjen a magyarországi fejlemények ürügyén egyre lázongóbb ezred maradványával. Mivel az itáliai hadszíntéren is háború zajlott, egy merész huszárvágással oda vezényelték őket. A nyár közeledtével fegyelmezetten el is masíroztak a Nádor-huszárok Csehországból Linzig, ahol azonban észbe kaptak, amikor megtudták, a menetparancs értelmében a további útirány Tirolon keresztül vezet Lombardiába. Ez volt az utolsó esély. A bevezetett szigorú fegyelmező intézkedések ellenére újabb katonák határoztak úgy, megfordítják lovaikat, s hazavágtatnak.

Június 4-én pattant meg több mint száz huszár, Udvardy Ferenc tizedes vezetésével, hogy egy négynapos menet után elérkezzenek a magyar határra, és csatlakozzanak a honvédsereghez. Ezen felbuzdulva néhány nap múlva egy másik század is kereket oldott, Gyökeres András és Kőmíves János káplár vezényletével. De akkorra már zárták soraikat az osztrákok, csapdát állítottak, s 25 embert elfogtak. A század nagyobb része még elvergődött a Mura melletti Bruck városáig, de itt olyan erős ellenségbe ütköztek, hogy végül megadták magukat. Néhány nap múlva egy másik század is megindult, Szokolay János őrmester vezetésével, azonban ők is kelepcébe estek Marburg (a szlovéniai Maribor) közelében. Szokolay súlyosan megsebesült, katonáit pedig elfogták.

Példastatuálás, kis jogi huzavonával

Ennyi szökés után már elrettentő példát kellett statuálni. Grazból küldtek ki hadbírókat, akik viszont amellett tették le a garast, hogy nem lehet statáriális bírósággal elintézni az ügyet. Ausztriában ugyanis nem volt érvényben hadiállapot – erősíti meg Bona Gábor, ezért aztán bürokratikus huzavona vette kezdetét, mígnem a hadügyminiszter asztalára került az ügy, akit történetesen épp Gyulai Ferenc grófnak hívtak.

„Semmi kétség nem lehet afelől, hogy a fellázadt huszárok azzal a céllal hagyták el zászlóikat, hogy az Őfelsége törvényes kormánya ellen felkelt magyar hadsereghez csatlakozzanak. Ebben az esetben az 5. hadicikkely értelmében még a rendes törvényszéki eljárás keretében is minden résztvevőt halálra kell ítélni” – voltak a gróf irányelvei.

Vörös vagy fekete?

A hadbíróság Marburgban és Bruck an der Murban is összeült. Mindkét helyen kapásból halálra ítélték a szervezőket, vagyis az akciókat lebonyolító altiszteket. A szökésben részt vett közhuszárok esetében a két hadbíróság meglepő módon eltérően intézkedett. Bruckban a korabeli büntetési formát, a „tizedelést” alkalmazták: a véletlenszerűen sorba állított huszárok minden tizedik tagját kivégző osztag elé állították. (Közülük néhányan fiatal korukra, vagy családos állapotukra való tekintettel végül kegyelmet kaptak.) Marburgban azonban a vak szerencsére bízták a példa statuálását. A hadbíróság 43 vörös és 4 fekete golyót helyeztetett egy perselybe, abból kellett a közhuszároknak találomra húzniuk, s akinek a fekete jutott, azt kivégezték. A két csoportból pontosan annyi áldozat lett a nyár derekán, mint később Aradon, október 6-án: 13.

A szabadságharc vérbe fojtása után sok ’48-as honvédet soroztak be, s vittek itáliai, ausztriai helyőrségekbe, Marburgon és Leobenen. Emlékirataikban gyakorta felbukkan, látták a kivégzett Nádor-huszárok fejfáit, ahová mindig tett virágot a helyi népesség. Sírjaik azonban azóta az enyészeté lettek, s megfeledkezett róluk az utókor. A többi, a hadbírósági eljárásban elítélt, ám kegyelemben részesült huszárt fegyvertelenül, gyalogsági fedezet mellett küldték az itáliai cs. kir. hadsereghez, ahol Magyarországon kívüli területekről kiállított sorgyalogezredekbe osztották be őket. Töredékük tért csak haza – kiszolgált veteránként.

Akik azonban még időben hazaértek, harcoltak is

Bona elmondja, az első század 98 emberrel végül is a császári-királyi fősereg hátában, oldalában jutott át az osztrák vonalakon, s a Marcal völgyében csatlakoztak Kmety György ezredes hadosztályához. Ebben szolgált az a két század is, amely már ’48 őszén hazaérkezett, így a bajtársak újra egy zászló alá kerültek. A kérdésre, jutott-e tényleges szerep a szabadságküzdelem csatáiban a Nádor-huszároknak, Bona azt feleli: az a két század, amely már 1848. októberében hazatért, végigharcolta a szabadságharcot Görgey hadtestében, majd az abból kivált Kmety vezette hadosztályban. Az Udvardy-féle társaság június 8-án tudott csatlakozni, augusztus 13-ig azért még volt néhány esemény, amiben derekasan részt vehettek.

A szabadságharc bukása után Udvardy őrmester évekig bujkált, 1852-ben adta fel magát, de akkor már csak besorozással büntették. Franz Linhardt vezérhadbírót viszont hamar félreállították, mert az a vád érte, kesztyűs kézzel bánt a hűtlenséggel vádolt Nádor-huszárokkal. Akadt olyan többgyermekes családapa, akinek az utolsó utáni pillanatban kegyelmeztek meg, s 29 fiatalnak korára való tekintettel adtak feloldozást.

Tizenhárom esetben viszont a császári akarat győzedelmeskedett, mert – bár többeknek is megkegyelmeztek, sőt enyhítésként a kötél általi halált főbelövésre változtatták – 13 huszárt végül mégiscsak kivégző osztag elé állítottak.

KURCZ BÉLA