Pár hete hunyt el a szovjet hidrogénbomba fejlesztésének kulcsfigurája, Vitalij Ginzburg. Élete végén megkapta ugyan a legnagyobb tudományos elismerést, amit csak kapni lehet - a szupravezetés elméletének egyik kidolgozójaként 2003-ban Nobel-díjban részesült. Ám pályafutása első felében Ginzburg inkább az életéért retteghetett, mintsem a stockholmi díjátadóra készüljön.

Az atomtudós fiatalon szinte éhezett, iskolába is alig járt (akárcsak Szaharov, a másik Nobel-díjas bombafejlesztő, aki szintén nem járta végig az általános iskolát), aztán egy esti iskola laboratóriumában mégiscsak megismerte a modern fizikát – és későbbi két legjobb barátját, munkatársát is. Ráadásul úgy vett részt a negyvenes-ötvenes évek bombatervezési programjában, hogy valójában be sem engedték a nukleáris fegyverekkel foglalkozó legtitkosabb szovjet kutatóközpontba, a Szarov városában létesített Arzamasz-16 telepre.

1951-ben pedig az egész programtól eltiltották, és csak évtizedek múlva mert rákérdezni arra, hogy mi lett azzal az ötlettel, amit ő adott. (Ginzburg javasolta a lítiumos megoldást a hidrogénbomba gyártásánál, ami az első szovjet termonukleáris bomba felrobbantását nagy valószínűséggel megalapozta.)

Az 1947-ben politikailag megbízhatatlannak minősített Ginzburg csak egyike azoknak a szovjet atomtudósoknak, akiknek az életét tulajdonképpen a hidrogénbomba mentette meg. A Nobel-díj átvétele előtt írt önéletrajzában említi ezt az atomfizikus. A negyvenes évektől szintén katonai-belügyi megrendelésekre dolgozó Lev Vlagyimirovics Altsuler életét például – Amerikában fizikaprofesszorrá kinevezett fia, Boris Altshuler beszámolója szerint – 1951-ben a hidrogénbomba-gyártás, 1942-ben pedig a hadiipari kutatás mentette meg.

Aki kiállt az 56-os Magyarországért

Altsulert 1942-ben a frontról hívták vissza, ezer más tudóssal együtt, hogy hadiipari kutatásokat végezzen. 1951-ben pedig három fizikus is fellépett az érdekében, többek között Szaharov és barátja, Venyjamin Cukerman is. Altsuler ugyanis a kommunista párt politikáját bírálta egy tanácskozáson, a genetikusok üldözését elrendelő tudománypolitikust, Liszenkót kritizálva.

Ezután Cukerman egy miniszterhelyettes, Avraam Zavenyagin segítségét kérte, hogy Altsuler maradhasson a bombafejlesztés részese.

Egy különleges képességű miniszterhelyettes

Ez azonban nem volt elég, később a szovjet hidrogénbomba-kutatás irányítójának, Julij Haritonnak kellett személyesen Beriját, a szovjet belügy teljhatalmú urát megkérnie, hogy ne távolítsa el Altsulert a titkos kutatóintézetből, Szarovból.

A  miniszterhelyettes, Zavenyagin, akit Cukerman hívott, nem volt átlagos politikus: egyik tudományos ötlete alapján utóbb sikerült az első hidrogénbombák egyikét összerakniuk az orosz atomtudósoknak.

Altsuler egyébként fia visszaemlékezései szerint elítélte a szovjet politikát később is: 1956-ban a magyar forradalom leverésével nem értett egyet a tudós, aki sosem lépett be a kommunista pártba. Sztálin halála, 1953 után azonban már nem fenyegették Altsulert, ekkor, Hruscsov idején nem voltak közvetlen életveszélyben az atomtudósok. Nem véletlen, hogy Andrej Szaharov is csak jóval a Generalisszimusz halála után vált az orosz belső ellenzék emblematikus figurájává.

Vitalij Ginzburg © Wikipedia

Akiknek nem volt szerencséjük

Persze sokan voltak, akiknek nem volt olyan szerencséjük, mint Altsulernek és Ginzburgnak. E két tudós ugyanis megúszta a sztálini tisztogatásokat, és végül sosem tartóztatták le őket, életüket megbecsült akadémikusokként fejezték be.

A kevésbé szerencsések közé tartozott a Nobel-díjat Ginzburg előtt 41 évvel megkapó, szintén a szupravezetéssel foglalkozó Lev Landau. Ő például egy ideig börtönlakó volt a sztálini Szovjetunióban. Landau a hidrogénbomba alapelvét már 1934-ben, egy kaukázusi séta során felvetette Rudolf Peierls német fizikusnak. (A bombát csak az ötvenes években készítették el az USA-ban és a Szovjetunióban.) Talán az sem teljesen véletlen egybeesés, hogy Landau korábban Németországban a magyar emigránssal, az amerikai hidrogénbombát megalkotó Teller Edével dolgozott együtt.

Landaut a szovjet állambiztonsági szervek 1938-ban letartóztatták. Csak Rutherford, az atommag felfedezőjének egykori cambridge-i munkatársa, Pjotr Kapica közbenjárására engedték ki az időközben megbetegedett tudóst a börtönből. Landaut egyébként német kémnek minősítették. Az ő letartóztatása utózöngéje volt a Harkovban működő Ukrán Fizikai-Műszaki Intézet (UFTI) elleni 1937-38-as kampánynak. Itt eredetileg Landau vezette az elméleti fizikai részleget, amikor letartóztatási hullám indult, és ez elől Moszkvába távozott ugyan, de a hatóságok végül itt is utolérték.

Landau kiszabadítója, Kapica maga is csapdába esve maradt a Szovjetunióban: Rutherfordék Angliában saját laboratóriumot bocsátottak a rendelkezésére, de Kapicát egyik hazalátogatásakor a szovjet biztonsági szervek nem engedték vissza Nagy-Britanniába.

Kapica Berija leváltását kérte

Kapica egyébként nem csak Landau érdekében írt leveleket. Egy másik atomtudós, a Leningrádban dolgozó Vlagyimir Fock megmentéséért egyenesen Sztálintól kért segítséget. Ezt a tudóst is végül szabadon engedték.

Ugyanígy sikerült Ivan Obreimovot, a harkovi fizikai-műszaki intézet (a már említett UFTI) igazgatóját is kiszabadítania. Az itteni igazgatóhelyettest, Alekszandr Lejpunszkijt is letartóztatták, de ő pár hónap múlva kiszabadult, mert más, letartóztatott munkatársai nem vallottak rá a szovjet belügy börtöneiben – így érte nem kellett sem Kapicának, sem Szaharovnak közbelépnie.

Komoly titkok tudója?

Kapica Sztálinnak állítólag olyan elképesztő levelet is írt, amit az egész Szovjetunióban aligha mert volna bárki megtenni: arra kérte a Generalisszimuszt, váltsa le Beriját, a belügyi vezetőt, a rettegett hóhért. Furcsa, hogy a csapdába esett Kapica ennyire merész leveleket írt, és ez különböző okokkal magyarázható.

Kapicát olyan titkok tudójának hiszik, amelyeket még Nyugaton látott, és ezért lehetett fontos tanú Sztálin számára. Sosem engedték ugyan vissza Angliába, Rutherford mellé, viszont a Szovjetunióban nem bántották, és néha eleget tettek kéréseinek. De nem mindegyiknek. Egy Nyikolaj Luzsin nevű matematikusért például hiába állt ki. Kivégzések és vallatások

Kapica akkor aktivizálta magát, amikor rájött, hogy a sztálini tisztogatások végzetesek lehetnek. Két fizikust a már említett harkovi intézetből kivégeztek ekkora: Lev Subnyikov és Rozenkevics a vallatások hatására beismerő vallomásokat tettek, kémeknek mondták magukat. Nem járt jobban az UFTI másik három munkatársa sem: V. Gorszkij, V. Fomin és K. Vajszelberg szintén Harkovban dolgoztak, és kivégezték őket is.

Nem véletlenül szerette volna Kapica elérni Berija leváltását. A belügy korlátlan ura kezdeményezte ezt a valóságos irtóháborút, amellyel megbénították az UFTI-t. Berija 1937-ben került a szovjet titkosszolgálat, az NKVD élére, a szintén véreskezű Jezsovot váltva. (Jezsovot hamarosan, 1940 táján kivégezték, jóllehet ő is az egyik legvéresebb kezű végrehajtó volt Sztálin idején. Berija is kivégzőosztag elé került, de őt már Hruscsov idején, az ötvenes évek közepén ítélték halálra.)

Speciális, zárt városok

Berija nemcsak hírhedt belügyér volt, de Sztálin megbízásából az atom- és a hidrogénbomba kifejlesztését is felügyelte. Ő javasolta speciális kutatóvárosok kiépítését is. Ezek zárt települések voltak, ahol időnként majdhogynem börtönszerű körülmények között dolgoztak a fizikusok. Ezek közé tartozott a hidrogénbomba fejlesztésére létrehozott Szarov, az Arzamasz-16 kódnevű település.

Hargittai István írja egy tanulmányában, amelyben Ginzburgra hivatkozik, hogy Landaut és Kapicát életük végéig gyanúsnak tartották a Szovjetunióban, haláluk után sem ejtették ellenük formálisan a szovjetellenes vádakat. Csak 1990-ben zárták le dossziéikat, ekkor már Landau sok éve, Kapica pedig néhány éve halott volt.

Pjotr Kapica egy orosz bélyegen (a frankfurti egyetem képtárából)

Utóbb ezzel is indokolta Teller Ede harcos antikommunizmusát: ha Landauval, barátjával, a hithű kommunistával így bántak a Szovjetunióban (letartóztatták, megfigyelték), akkor ez az egész nem lehet annyira jó dolog. Nem véletlen talán az sem, hogy Ginzburg önéletrajzában gúnyosan idézi Churchillt: Hitler és Sztálin csak abban különböztek egymástól, hogy más formájúra vágták a bajuszukat.

A Vavilov-testvérek

A sztálini terrorra szomorú példa a Vavilov-testvérek sorsa: Szergej Vavilov fizikusként a Lebegyev Kutatóintézetet irányította, így felelős volt a hidrogénbomba kifejlesztéséért is. Sőt, később, haláláig a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke volt. Szergej testvére, Nyikolaj viszont a szaratovi börtönben halt éhen: az egyik leghíresebb szovjet-orosz biológus volt, a világ legnagyobb növénygyűjteményét hozta létre Leningrádban.

Nyikolaj Vavilov fia később éppen a Kaukázusban lett "véletlen" baleset áldozata. Még az az abszurd feltételezés is elterjedt, hogy Szergej Vavilov akadémiai elnökként, kutatóintézeti vezetőként azért nem kezeltette szívbetegségét, mert maga sem kívánt már tovább élni. Szergej már 1951-ben meghalt, így nem érhette meg, hogy munkatársa, Cserenkov, akivel együtt dolgozták ki a Vavilov-Cserenkov-formulát, 1958-ban Nobel-díjat kap. (Valószínűleg ekkor Vavilovot is jutalmazták volna, bár ez sem biztos, hiszen a Ginzburg-Landau páros is csak 41 év különbséggel kapott Nobel-díjat a szupravezetés elméletének kidolgozásáért.)

A sors furcsa fintora, hogy Nyikolaj Vavilov 1943-ban valószínűleg ugyanabban a cellában töltötte utolsó napjait – pár nap eltéréssel, mint Nyina Jermolovának az apja, aki régi kommunistaként tűnt el a szaratovi börtönben. Hogy ki az a Nyina Jermolova? Nem más, mint Ginzburg felesége, aki maga is börtönbe került, megjárta a Gulágot is, egy állítólagos – és nyilvánvalóan a szovjet belügy által kitalált – Sztálin elleni merénylet tervezése miatt.

Megbízhatók és megbízhatatlanok

A szovjet hidrogénbomba kidolgozásán két, egymástól függetlenül felállított tudóscsoport dolgozott. A megbízhatókat, vagy mondjuk úgy: a megbízhatóbbakat Jakov Zeldovics irányította, a kevésbé „bennfenteseket” a német-orosz származású, korábban Edinburgh-ban is tanult Igor Tamm vezette. Kettőjük munkáját a Berija által kiszemelt Julij Hariton fogta össze, aki az atombombát kifejlesztő Kurcsatov után vette át a termonukleáris fegyverek fejlesztésének koordinátori tisztét.

A munkáról tudni érdemes, hogy Zeldovicsék megbízhatóságuk révén folyamatosan értesülhettek  a szovjet hírszerzés – nem feltétlenül tudományos módszerekkel elért – eredményeiről. Így Hariton és Zeldovics Beriján keresztül alighanem rendszeres tájékoztatást kaptak az amerikai atom- és hidrogénbomba fejlesztésének állásáról.

Egy Nobel-díjas mensevik

A „megbízhatatlanokat” vezető, később szintén Nobel-díjat kapó Tamm mensevik volt 1917-ben, így az orosz szocdemek mérsékeltebb irányzatához tartozott. Még képviselte is ezt a pártot, pártirányzatot a szovjetekben, vagyis az 1917-ben felállított tanácsokban. Ám ez politikailag rosszul jött a Lenin vezette bolsevikok hatalomra jutása után. Lenin és Sztálin idején Tamm egyszerűen visszavonult az aktív politikától. Ezt jól tette, mert fivérét mindeközben letartóztatták és kivégezték.

A negyvenes évek vége felé Tamm csoportjába tartozott Ginzburg, aki csak távolról segíthetett, hiszen be sem engedték az 1947-ben létrehozott Arzamasz-16-ba, valamint Andrej Szaharov, aki Ginzburg visszaemlékezése szerint csak azért került a bombafejlesztőkhöz, mert nem volt kutatószobája. Hogy helyet csináljanak neki, bevették hát a hidrogénbomba szakértői közé.

Szaharov és Ginzburg

Később kiderült, hogy a szovjet bombagyártás két legfontosabb gondolata a „véletlenül odacsapódott” Szaharovtól és „a környékre sem engedett” Ginzburgtól származott. A valaha ember által készített legnagyobb bombát egyébként a szovjet hidrogénbomba-kutatók fejlesztették ki, ezt nevezték Cár-bombának nyugaton.

A szovjet bomba kifejlesztéséhez három úgynevezett „ötlet” kellett, ezek közül az első Szaharové, a második Ginzburgé volt, a harmadik pedig vagy Szaharové, vagy Jakov Zeldovicsé és Jurij Trutnyevé, de létezik egy olyan verzió is, miszerint a szovjet hírszerzésé.

(Folytatjuk)