Az Isabell hurrikán 2003 szeptemberében. Az erő velük van © AP

A trópusi viharok tulajdonságait régóra vizsgálják és jegyzik. A szélerősségből és időtartamból kiszámítható, mekkora pusztításra képes a hurrikán vagy tájfun. A viharokat legpontosabban az Atlanti-Óceán északi felén és a Csendes-Óceán észak-nyugati részén naplózták. A hurrikánok gyakorisága nem változik, az egész Földön 90 trópusi ciklon szokott lenni évente.

Kerry Emanuel betáplálta modelljébe az 1950 óta nyilvántartott adatokat, és azt vette észre, hogy összefüggés van a viharok erőssége és a tengervíz hőmérséklete között. A forgószeleket a tenger és a vihar feletti levegő hőmérsékletkülönbsége hajtja, tehát ha melegebb a víz, jobban fúj a szél.

Az eddigi modellek arányos változásokkal számoltak, tehát az elmúlt 30 év félfokos vízhőmérséklet emelkedése a szélsebesség mintegy 3, a pusztító erő mintegy 10 százalékos növekedését prognosztizálták. Ehelyett a feljegyzések szerint az elmúlt 30 évben az Atlanti-óceán északi részén dúló viharok közel kétszer olyan pusztítóvá váltak, a Csendes-óceán észak-keleti részén pedig 75 százalékkal lettek erőteljesebbek. Nem csak a szél lett ugyanis erősebb, hanem tovább is tartottak a viharok.

Emanuel elméletének azonnal akadtak támogatói és ellenzői. Kevin Trenberth, a coloradói nemzeti atmoszférakutató központban a viharok kinetikus energiáját vizsgálva hasonló eredményekre jutott. Az elmélet ellenzői azonban a kiindulási adatokkal kapcsolatban vetnek fel aggályokat. A viharok szelének sebességét szinte lehetetlen közvetlenül megmérni, s az évek során többször változott a becslési technika. Emanuel például a mérési-becslési módszerek eltéréseit kiegyenlítendő csökkentette az 1950-es és 1960-as évek számait.