„Mester, ugye nem megy el?” – U Máté kiáltása szombat éjszaka harsant fel a Darázsban, miközben a hollandok éppen a harmadikat rúgták a megalázott braziloknak, akik 1940 óta először kaptak ki egymás után kétszer hazai pályán, Scolari edző pedig a tenyerébe temette arcát, és szeme előtt megjelent a bukott fociedzők Mekkája: Budapest.

A meccset egyébként 2-0 után már nem nagyon néztük, inkább csocsóztunk, bár Dr. Másrészt javasolta, hogy valami intellektuális kihívást válasszunk, például snapszerozzunk, de aztán valaki azt mondta, talán lejön pár nb1-es játékos is, így a bonyolultabb dolgokról lemondtunk. Ekkor gurult be aztán a harmadik gól, és jött Zsolti is a hírrel, hogy az argentin kapitány bejelentette, akkor is lemond, ha vasárnap nyernek a döntőben. Itt kiáltott fel aggódva Máté: akkora sztár vagyok, de azért ugye nem megyek el se Rióba, se Buenos Airesbe edzőnek, ha hívnak?

Rossz kedvem lett a kérdéstől, közben már a hollandok is az érmeiket vették át, inkább hazaballagtam. Aludni sem tudtam azonban, ez a kedves gyerek járt a fejemben, meg az ő aggódása, hogy elhagyom a zsidi kispadot, meg úgy általában minden, ami foci. Felkeltem, odaültem a laptophoz, gondoltam, megnyugtatom. Vagy csak egyszerűen adok neki egy kedves pofont: ébredj!

Kedves Máté!

Tudod te, mi volt ennek a csodás világbajnokságnak a legtragikusabb pillanata? Az, fiam, amikor úgy tíz napja egy meccs szünetében átkapcsoltam a Duna tévére, ahol éppen a Fradi szívott 1-0-ra a máltai bajnokság hatodik helyezettjétől. A máltai, Máté! És vezettek a magyar nemzetlegenda ellen. És tudod mit, legyen. Vezessenek. Vezetett már magyar válogatott is Hollandiában, megesik az ilyesmi jobb helyeken is. De a játék! Vagy az a valami, ami a pályán volt.

Nem megyek el, Máté sehova, mert nem is hívnak. Még a méltán híres grönlandi Kissaviarsuk-33-hoz sem. Mi, magyarok, még mindig hisszük, hogy a fociban mi vagyunk a kiválasztott nép, és csak a Megváltó kell, de el fog jönni, és hozzánk fog eljönni.

De nem jön, Máté! Mi még mindig Száguldó Örnyagozunk, meg Fekete Párducozunk és Szőke Sziklázunk, profétáink vannak, de nincs egyetlen csatárunk, aki eltalálná a kaput, vagy védőnk, aki beérne egy hatodikos gyereket. Aki meg mégis képes erre, és legalább az átlagos szintet megüti például a Bundesligában, az már nem jön haza. És én megértem.

A mi sztárjaink nem a foci sztárjai, hanem a magyar foci sztárjai. Mert van a futball, Máté, és van a magyar futball. Előbbi egy csoda, a másik megélhetési bűnözés. És sokan megélnek belőle. Nemrég kimentem a Göd-Szigetmonostor meccsre. Kedves élmény volt, sok góllal, de főleg sok bénázással. Aztán hazajöttem, és megnéztem két nb1-es meccset, és hidd el, nem volt különbség. De volt stadion (és egyre több, és egyre nagyobb, és egyre többet kell tapsolni érte), meg volt közvetítés közpénzből, és persze voltak „szakértők”, akik elmondták, mennyire ígéretes ez az egész. Közben néző meg annyi volt, mint pár órával korábban a szakadó esőben Gödön.

Olyanok vagyunk a fociban, Máté, mint voltak az emberek Romániában még 1989 előtt. Tudták, hogy van egy világ a határokon kívül, nézték a tévében, amikor nézhették, közben azt magyarázták nekik, hogy ez csak hazugság, ilyen nincs, és az a jó, amiben ők élnek. Aztán, ha valaki mégis kijutott oda, már nem akart visszamenni, mert rájött, hogy ez egy létező világ.

Ez a magyar foci is. Nézd a vb-t, mentsd le a meccseket, és hidd el, hogy van futball még Iránban, Algériában és Costa Ricán is. Hogy az ötven méterest passzt le lehet venni, hogy a kapásból kapura lőtt labdából lehet gól is, nem csak taccs, és hogy máshol a kommentátor nem mondja „érthetőnek”, ha harminc perc futás után a játékosok elfáradnak.

A közönség meg, igen, a közönség követel, tombol vagy hisztizik, de főleg focit akar. Nálunk egy szerencsétlen kazah válogatott ellen is az jutott eszébe kétszáz embernek, hogy „Vesszen Trianon, és hogy lesz még Erdély Magyarországé”. És senki sem mondta nekik, hogy srácok húzzatok haza, a válogatott tagjai meg ezekhez mentek oda pacsizni, mert végre leverték az ellent.

Emigrálj, Máté, ha focizni akarsz, vagy maradj, ha úgy akarod, de akkor inkább menj „Itt a piros! Hol a piros?”-ozni, mert könnyebben leszel világsztár. És gyűjts pénzt, sokat, és vegyél egy nagyobb tévét, aztán meg még nagyobbat, mert akkor legalább látni fogod a csodát, amit ez a sport nyújtani tud, és amit ettől a vb-től ismét megkaptunk!

Iván bá’

Ui. Holnap persze gyere edzésre, ezt a levelet meg töröld ki. Ha hivatkozol rá, letagadom. Mert azért mégis csak meg kell élni, és amíg van MLSZ és kormány, mi meg is élünk a magyar fociból.