Amikor a Barca nincs csúcsformában, elméletileg létezik ellenük taktika. (Amikor csúcsformában van, felesleges bármivel próbálkozni, túl kell esni rajta.) Az biztos, hogy a labda akkor is náluk lesz többet, de a halálos kíméletlenség, amivel cafatokra tépik az ellenfél papírhajóit, ilyenkor inkább meddő mezőnyfölénnyé szelídül. Idén többször volt rá példa, sokak szerint a minden létező címet begyűjtött társaság motivációja kicsit porosabb, mások azt mondják, ezt a fajta totális űrfocit eleve nem lehet éveken át azonos szinten játszani.

Mindez még nem jó hír a Real Madrid híveinek, és ezt december 12. óta még jobban tudják. A hazai El Clásicón a csúcsformára pörgő Real az addig tompának tűnő Barcelonát fogadta, a hazaiak a 20. másodpercben vezetést szereztek. Mégis a Barcelona nyert. Megint.

Mert Messiék akkor is tudják a legfontosabbakat, ha a színezés kevésbé megy. A Real pedig nem tudja levetkőzni fóbiáját. Cristiano Ronaldo minden más esetben eltalálta volna a kaput, a Barca ellen, 1-0-nál nem tudta. Messi ellenben helyzet nélkül is gólt lövetett a társakkal, aztán pedig a feltápászkodó Barcelona kigolyózta ellenfelét.

0-5, 1-1, 1-0, 0-2, 1-1, 2-2, 2-3, 1-3 – ez  Mourinho eredménysora Guardiola ellen, amióta a Real edzője. Persze igazságtalan a csapat kudarcát az edzőjének nevezni, de ha valaki akkora dózist igényel a mindenkori dicsfényből, mint az extrovertált portugál, a pofonok is őt fogják megtalálni. Márpedig Mourinho rendre alulmarad Guardiolával szemben. Mostanra már tudnia kell, itt nincs villámgyőzelem. Zsenik ellen nem adható recept.

Vagy mégis? Madridban még mindig sokan bíznak az Interrel véghezvitt bravúrban. Tekintettel arra, hogy papírforma alapján a két gigásznak előbb-utóbb idén is találkoznia kell a BL-ben, ezek a spanyolkupa-meccsek jók lehetnek egy kis taktikai bemelegítésre. És még talán itt a legkisebb a tét.

A Barcelonát, Guardiola Barcáját 2010-ben a BL-elődöntő első meccsén totális futballal győzte le Mourinho Intere. Vabankot játszottak: amíg bírták szusszal, kergették az ellenfelet. A végén meg bekkeltek. Kérdés, van-e a mai Realban Eto’o, Sneijder, Milito és Pandev, akik akár saját önazonosságukat feladva tették meg, amit Mourinho megkövetelt. Az eredmény: 3-1, az egyetlen meccs a Guardiola-érában, amin kettőnél többet kapott a Barca.

A visszavágó maga volt az egyszerűség: az Inter – korabeli szófordulattal – leparkolta a csapatbuszt a saját 16-osán és onnan – semerre. Tíz emberrel is kibekkelték a továbbjutást. A célfutballt Madridban két éve még finnyásan utasították volna el – na, de azóta hét meccs nyeretlensége a Barcelona ellen formálta át az igényeket. Így akarják látni Mourinhót rohangálni és kész, mindegy mi az ára:

Nos, a kérdést a folytatás előtt így tehetjük fel: merre tovább, José? Mert a lépéskényszer az övé: ha a decemberi bajnokit meg tudta volna nyerni a Real és 9 ponttal vezetne riválisa előtt, talán már ő ülne a libikóka felső padján. De így muszáj megint alkotni. Pepét feltolni szűrőnek, berakni három védekező középpályást, Ronaldónak pszichológust szerezni: lehet választani.

A Barca mostanában hajlamos elhitetni az ellenfelekkel, hogy lehet ellene 0-0-ra játszani. Vagy szűk vereségre. A bajnoki szezonban csak hazai pályán gyilkosok, idegenben pontokat vesztenek. De egyrészt a visszavágó a Camp Nouban lesz, másrészt Madridban így is nyerni tudtak. Néha az az ember érzése, a Guardiola-Mourinho harcban így rendeltetett: a Barcának még csak sziporkáznia sem kell, hogy nyerjen. Ha lesz fordulópont (és nem biztos, hogy most lesz), ezt a látszatot fogja megcáfolni.

Josénak a Peppel vívott harcban még az ikszért is kaparnia kell. Persze Tom Hanks is mindvégig hitt magában, amikor Di Caprio állt nyerésre. Összetartoznak. Szórakoznak egymással.

Mi meg jól szórakozunk.