Egészen mesés dolgok történnek a női válogatottal: a nyögvenyelős csoportmeccsek után vasárnap a 2012-ben megszokott hőstettek egyikét végrehajtva legyőzték a háromszoros Európa-bajnok orosz csapatot, és bejutottak a legjobb négy közé.
Ahhoz képest, hogy pontosan egy éve ilyenkor még a halántékunkat gyűrögettük, amikor az akutális rivális klopfolta ki a csapatot, s csak úgy hullottak a gólok a kapunkba a sanghaji világbajnokságon – nos, akkor nemhogy az olimpiai elődöntő, de maga az olimpia is elérhetetlennek tűnt.
Ám egy év elég volt ahhoz, hogy Merész András elkészüljön élete fő művével – na jó, az elsővel –, hiszen ez a női csapat tényleg bármire képes lehet most már. Az oroszok ellen sikerült túljutni a különféle fejbéli megroggyanásokon, átvészeltük a legkritikusabb helyzeteket is, ha egy picit higgadtabbak a lányok, a harmadik negyed végére megtörhették volna a gyévuskákat, végül az utolsó pillanatokig feszültségben telt az idő, sőt, a legvégén, amikor az olasz bíró nekiállt csalni, már levegőt sem mertünk venni... Hogy Caputi mitől kergült meg, nem tudni, hetven másodperccel a vége előtt még kettővel vezettünk, ehhez képest megoldotta, hogy az oroszok emberelőnyben adogassanak az utolsó tízben, immár az egyenlítésért. Ocsmány munka volt, más kérdés, hogy Merész egy rém kockázatos, ámde zseniális húzással lefojtotta az orosz hátrányt – a kapusunk kijött védőt játszani, azaz mindenkire jutott egy ember, és a kőkemény emberfogás miatt nem tudtak lőni egy darabig –, ami egyébként dupla vagy semmi volt. Ha az oroszok egyenlítenek, akkor a hosszabbításnak egy cserével mentünk volna neki, négy játékosunkat ugyanis ekkorra már kipontozták.
Ám ez a csapat tett annyit az elmúlt évben és ezen a meccsen, hogy az égiek őket favorizálják – a négy között pedig már tényleg bármi megtörténhet.
Merész mindenesetre közölte: „Megmondtam előre, az aranyért jöttünk.”
Egyre hihetőbb, hogy akár el is vihetik.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
