Mielőtt még szédült antibolsevista irredentáink japán–magyar közös határról képzelegtek (egyébként nemzetközi jogi értelemben ma is van ilyen, nem akárhol, a Föld középpontjában), a „valódi” Nyugatot példának tekintő japánokat nem igazán foglalkoztatta országunk. Azért így is született egy-két írás, amely hazánk szövevényes viszonyait ismertette a művelt keleti olvasóval – derül ki Kondó Maszanori Históriában közölt írásából, amely a XIX. és XX. század forduló Japánjának Magyarország-képéről szól.

Az első komolyabb értekezés hazánkról Kume Kunitake tollából született, aki 1873-ben egy delegáció tagjaként járt a porosz–osztrák háborútól megroppant, de a kiegyezés révén éppen magához térő Osztrák–Magyar Monarchiában. A kritikus szemű utazó a kettősmonarchiában „negyven év lemaradást” érzékelt. Bár magyar lakta területen nem járt, tud a „régi rendszer megújhodásáról”. A Meidzsi-modernizációt éppen csak elkezdő, kis országból hamarosan – de Kume Kunitake utazása után évtizedekkel – globális tényezővé váló Japán fürkésző követe párhuzamosságot vél felfedezni a japán és a magyar folyamatok között. „Ha a modernizációban megkésett országok tanulmányozzák a Monarchia magyarlakta területeinek helyzetét, bizonyára leszűrhetnek valami hasznosat” – javasolja olvasóinak.

Még pozitívabb Tókai Szansinak – aki az első tokiói kormány minisztere lett – a magyarképe. Hatalmas politikai regényében (Különleges találkozás szép asszonyokkal) olyan függetlenségi harcok vezetőinek lányival társalog, akikkel Amerikában találkozott. Így kap szerepet a műben Kossuth lánya. (Kossuth Vilma lett volna beszélgető partner? De ő már 1862-ben meghalt. Vagy csak fikciók lennének Tókai Szansi dialógusai? Nagyon valószínű, mert Kossuth 1851-ben és 1852-ben járt Amerikában, ez utóbbi év a japán író-politikus születésének esztendeje. Kár, hogy a cikkből nem derül ki, hogy költött valóságról, példabeszédről van szó.)

A keleti szerző retteg a nagyhatalmak ázsiai törekvéseitől, „megvan rá az esély, hogy saját országunk is áldozatul eshet a gyarmatosításnak”, vélekedik; mindez arra kell, hogy késztesse a japánokat, hogy összefogjanak a szabadságszerető magyarokkal.

Csakhogy a központosításra, a hadseregre és az oktatásra építő, nyugatias szemléletű japán reformok felettébb sikeresnek bizonyulnak, a Kínával (1894) és Oroszországgal (1904–1905) folytatott háború pedig többnemzetiségű nagyhatalommá teszi Japánt. A japán szerzőket ezentúl Magyarország (és, persze, leginkább a Monarchia) mint az orosz törekvésekkel szembenálló potenciális európai szövetséges foglalkoztatja. „Az ellenségem ellensége a barátom” egyszerű képlete uralja gondolkodásmódjukat. Makino Nobuaki bécsi nagykövet is elsősorban ebből a nézőpontból tartja fontosnak a Monarchia és a keleti császárság kapcsolatát. Ha Moszkva beavatkozik a Balkánon, akkor Tokiónak jó esélye nyílik Ázsiában.

Tanulságos, hogyan változik meg azáltal a japán elit gondolkodása, hogy Koreát és Tajvant is sikerül meghódítani. „Nem reális ragaszkodni az olyan elképzelésekhez, mint az egységes nemzetállam” – írja Sinobu Dzsunpei, aki 1910 és 1915 a bécsi követségen dolgozott diplomataként, az első Kelet-Európával foglalkozó japán tudományos értekezésében (1919). Svájci mintájú megoldást javasol térségünknek, és nem azonosul a Monarchiát és Magyarországot szétfeszítő függetlenségi törekvésekkel, de elítéli a magyarok képviselte asszimilációs politikát is. A tudós szerző 90 éve a társadalom modernizálódásának szempontjából „Magyarország akkori helyzetét a régi állapotokban megmaradt változatlanságként, negatívan értékeli” – von elgondolkodtató mérleget Kondó Maszanori a História japán történelemmel foglalkozó számában.

(História, 2009/7)

zádori