De megtörtént. Nehéz idézeteket kiragadni egy kizárólag idézetekből álló kötetből: a Please Kill Me! ugyanis interjúrészletek dokumentumértékű kollázsa. Szinte oldalanként aranyköpésekkel, önkéntelen és hajszálpontos definíciókkal  arról, hogy mi is a punk. Hogy is volt hetvenes évekbeli tündöklése és bukása, milyen előzményei voltak 1965-től kezdve, és milyen következményei vannak máig. Hogyan csinált egy rakás lúzer, balfék, narkós, kurva, zseni, idióta érvényes kultúrát. Pár tucat ember magánügyéből  hogyan lett divat s aztán az a pár tucat hogy ábrándult ki az egészből, vagy hullott szét, tűnt el. De nem tragikus eseménytörténetet kapunk itt, hanem az első mondatától ("Teljesen egyedül vagyok", Lou Reed) az utolsóig ("És akkor eljátszottuk a 'Kick Out The Jams'-t", Wayne Kramer) hipnotikus, szórakoztató és elborzasztó oral history-t, kultúrtörténeti dokumentumot.

„(…) A Dolls nem csupán a kölyköknek játszott, de vonzotta a fiatal művészeket is: Andy Warholt, színészeket és színésznőket, más zenészeket. Egyszer Jimi Hendrixet is láttam ott üldögélni. Odaküldte értem a barátnőjét, aki bemutatott bennünket egymásnak. Jimi ezt mondta: ’Nagyon tetszett az öltönyöd.’ Az a piros pamutbársony öltöny, bársony kézelővel, meg gallérral, piros a piroson. Azt kérdezte tőlem, megérintheti-e.”

Mindezt Jerry Nolan - a New York Dolls, később a Hertbreakers dobosa - mondja a 144. oldalon, a hetvenes évek elejének New York-i szcénáját, egész pontosan a Dolls korai időszakát idézve fel. És nem tudjuk, tényleg látta-e Hendrix a New York Dolls-t, mert amikor „hivatalosan” megalakultak 1971-ben, akkor Hendrix hivatalosan halott. Jerry Nolan sem él mostanra már. És még sokan mások sem azok közül, akik megszólalnak a Please Kill Me című könyvben; amelyben a legendárium, az igaz és félig igaz sztorik viszont igencsak elevenek.

Az első és legérdekesebb olvasmány a könyv egyik utolsó része, amely a megszólalók nevét és rövid életrajzát tartalmazza. Imponáló mennyiségű, rendű és rangú zenész, impresszárió (de jó, hogy ezt a szót a fordítók visszaállították jogaiba…), menedzser, író, költő, színész, Warhol-szupersztár, groupie, újságíró és fotós, képzőművész és egyszerűen csak pop-személyiség. És elképesztő mennyiségű elhunyt.

Nemrég épp itt, a Sorkövetőben hiányoltuk Legs McNeil (és köre) könyveinek, szövegeinek magyarítását, s íme, a Cartaphilus előállt a Please Kill Me – The Uncensored Oral History of Punk magyar fordításával. Itt álljunk is meg, a magyar kiadás ugyanis felcseréli az alcímet és a címet s részben fordítás nélkül veszi át. A punk zene cenzúrázatlan története a magyar kötet címe, némi konfúziót teremt, hogy felette kis betűkkel ez áll: McNeil-McCain – Please Kill Me . Ráadásul ebben sem következetes a kötet, mert a belső címoldalon éppen fordítva van, Please Kill Me – A punk zene cenzúrázatlan története.

A kemény és egyben ironikus cím éppen a címlapon szorul háttérbe; nem vagyunk fordítók, de el tudtuk volna képzelni akár magyarul is a címet: Ölj meg, lécci!, Nyírj ki, kérlek! (ez már egy Tereskova-dalszövegre is utalt volna), vagy valami. De a címével is veszélyes és figyelemfelhívó eredeti könyv magyar kiadói mintha épp a meglepetéstől riadtak volna vissza. Kár, mert a magyar kiadás színvonalas, a fordítás kompetens, a szöveg élvezetes és jó. Tomori Gábor munkája, akinek magyar szövegét az eredetivel (ki más?) Bajtai Barangó Zoltán vetette egybe. Egyre nagyobb ívet rajzol ki a Cartaphilus populáris zenei könysorozata, amely már a 22. köteténél tart s a (nevezzük így, ahogy McNeil is emlegeti) PKM magyarítása bizony jó lett. És szerencsénkre teljesen más narratívába helyezi a punk zenei és kulturális históriáját, mint ami mifelénk eddig közismertebb volt. Ez ugyanis az amerikai szemszög, illetve az amerikai punk-genezistörténet.

Legs McNeil igencsak illetékes ebben, ugyanis sokak szerint – akik között, úgy tűnik, ő is ott van – a punk szót ő dobta be, azaz dobta fel. A hetvenes évek második felében kibontakozó New York-i szcénában John Holmstrommal alapított fanzine-jüket ugyanis PUNK-nak nevezte el. Még „minden” előtt, főként a brit punk színtér előtt. A PUNK inszomniás zeneőrültek házilagos készítésű újságja volt, semmi más, mint szabadszájú fórum, amely interjúkat, koncertbeszámolókat, rajzokat, fotó-képregényeket, esszéket, kritikákat közölt, és ezzel nem mellékesen megteremtette a zömmel a CBGB’s klubban fellépő akkori új rock and roll zenekarok körüli kontextust. Ramones, Talking Heads, Television, Blondie, Richard Hell and the Voidods, Patti Smith Group, Mink DeVille, Misfits, The Dead Boys, The Dictators, hogy csak néhányat említsünk.

Az óceánon átcsapó, s a brit szigeteket elérő punk-hullámot részben generálta, részben dokumentálta a PUNK magazin. Johnny Rottennel (Sex Pistols) készült interjúja valószínűleg a legjobb, amely a feljövőben levő punkerrel készült. Legs McNeil most történeti távlatot is ad. A PKM interjúk sora, szinte bekezdésenként egybe szerkesztve, a (főként zenekarokhoz, városokhoz és klubokhoz köthető) korszakok, a történések mentén. S ebben az összefüggésrendszerben az egész sztori 1965-ben indul, a Velvet Underground-dal.

Andy Warhol köreivel, az úgynevezett Warhol Superstars-zal, a Factory-val, Lou Reed-del és Nico-val. Aztán folytatódik a – mondjuk úgy: poszt-pszichedelikus, pre-punk - Stooges-zel és MC5-val, Chicagóval és Detroittal, majd Iggy Poppal, aztán a korai New York-i színtérrel, Patti Smith-szel, a Television-nal, a New York Dolls-szal, és csak innen, a 190. oldal körül rándulunk át először Londonba. Ami tehát nálunk a punkot jelenti, a brit vonal még csak ott valahol kezdődik. Egész más kontextus ez így, amelyben Jim Morrison (!) épp úgy szerepel, mint Sid Vicious.

A könyv erénye éppen az, hogy megmutatja az egymásra hatásokat, a kulturális kereszteződéseket. Hogyan jelenik meg a csillámpor a szemek körül, azaz hogyan hat az underground-vaudeville színház, a hatvanas években induló Theatre of the Ridiculous, a transzvesztita kultúra, az ócska kalandfilmek, a divatshow-k világa a rock and rollra, és aztán vissza, a megszülető új popkultúra a divatra és a színházra. Hogyan alakul a helyszínek dinamikája, a városok, klubok és szcénák világa. És persze a személyes sorsok. Jobbára életveszélyes karrierekkel találkozunk, alkohol, drogok, szétesés, botrányok, kórházi és rendőrségi ügyek; betörhetetlen figurák és kitörő indulatok. A Please Kill Me! szlogen, amely a legendárium szerint feliratként szerepelt Richard Hell pólóján (csak sosem vette fel), pontosan jelzi, miről is van szó itt. Kiábrándultság, düh, az „unalom politikája” (Malcolm McLaren kifejezése), halálvágy, amely nem választható szét a vele való játszadozással. A lét elviselhetetlenségétől és a zene hiteltelenségétől bedühödött gyerekek visszaviszik a rock and rollt oda, ahol született, az utcákra, terekre, klubokba, pincékbe. „Nagyon is nyilvánvaló volt, hogy mit művelünk a rock and rollal: visszavittük az utcára” – mondja az énekes, David Johansen.

Aztán a New York-i utcákról az egész áthúzódik Londonba, egy Malcolm McLaren nevű jó szimatú trendvadász és üzletember jóvoltából. Aztán meghal. Legalábbis az eredeti anti-mozgalom értelmében. De mire a trend kiteljesedhetne, a Pistols egy San Francisco-i koncertet követően feloszlik, Richard Hell a Television-ből torkig lesz az egésszel, a Blondie már rég slágerlistás, a Talking Heads, a Clash már csak ex-punk, lassan inkább new wave, Johnny Thunders és az adatközlő Jerry Nolan többet foglalkoznak a drogokkal, mint a zenével, Patti Smithből kultszemélyiség lesz, Wayne Kramer börtönben van, Iggy Pop pedig David Bowie segítségével rakja össze újra magát önmaga romjaiból. Ami ezek után jön, már egy másik történet. Legs McNeil 1977-ben, épp, mikor a punkzene a bulvárlapok címoldalaira kerül és megcsörgeti a lemezcégek kasszáit, otthagyja a PUNK magazint, azaz leváltják, de már nem sajnálja. "A punk immár nem a miénk volt. Pontosan azzá lett, amit utáltunk."