A Proceedings of the Royal Society B című folyóiratban közölt eredmények szerint az állat hosszú, vékony tapogatóival gyűjti be a vízben úszó állati szövettörmelékeket, amelyeket aztán nyálkával összeragaszt, majd bekebelez. "Ez az első tanulmány a fejlábúak (Cephalopoda) osztályának egy olyan tagjáról, amely nem vadászik élő zsákmányra" - húzta alá a vizsgálatban részt vevő Henk-Jan Hoving, az észak-kaliforniai Monterey-öböl Akvárium Kutatóintézetének a munkatársa.

A nagyjából 30 centiméter hosszú vámpír tintahalak nagyon elterjedtek, ám mégis rendkívül titokzatos állatok: még az élettartamukat is homály fedi. Nevüket sötét színükről, vörös szemükről és a karjaik között feszülő, köpönyegszerű hártyájukról kapták. A tenger rejtélyes takarítóbrigádjának tagjai alig lélegeznek, remekül boldogulnak az óceán oxigénben legszegényebb övezeteiben. 

A vámpír tintahalak biolumineszcens élőlények, vagyis képesek fény kibocsátásra. Nyolc karjukon kívül két hosszú - a testméretük akár nyolcszorosát is elérő - ostorszerű tapogatójuk van, amelyekről a kutatók már régóta sejtették, hogy szerepet játszanak az állat táplálkozásában. A mostani tanulmány azonban az első, amely feltárja a csápok pontos működését - adta hírül a Yahoo amerikai hírportál.

Hoving és kollégái laboratóriumi körülmények között figyeltek meg fogságban lévő példányokat, továbbá 24 órányi videoanyagot elemeztek az állatokról. A felvételek 1992 és 2012 között készültek a vámpír tintahalak természetes élőhelyének számító Monterey-öböl tengeralatti kanyonjában. A kutatók emellett néhány múzeumba kerülő példány emésztőszerveit is megvizsgálták. A fejlábúakra jellemző hal- és rákmaradványokkal ellentétben a vámpír tintahalak gyomrában nyállal összeragasztott halpetékre, rákcsápokra, szemekre, lábakra, lárvákra és azok ürülékére bukkantak. 

A tintahal anatómiai vizsgálatából kiderült, hogy szívókorongjai nem szívnak, hanem nyálat termelnek. A kutatók eredményei és a videofelvételek tanúsága szerint az állat úgy táplálékozik, hogy először kinyújtja tapogatóját, amelynek ragadós szőrzettel borított végén megtapadnak a törmelékek. Ezután közel húzza magához a táplálékot, "rákeni" a szívókákkal borított karjára, amely beburkolja azt nyállal. Ujjszerű nyúlványaival pedig a szájához görgeti a falatot. 

Ez a passzív táplálkozási mód lehetővé teszi a számára, hogy alacsony-oxigénszintű övezetekben éljen. Hoving szerint az állatnak emellett rendkívül lassú az anyagcseréje, és légző rendszerében olyan fehérje található, amely erősen megtapad az oxigénmolekulákon.