Az új közoktatási tervezet valójában egy másik korban íródott. Akkor, amikor még az volt a téves ideológia az oktatásról és a nevelésről, hogy csak egyetlen fontos célja van - a minél több IQ alapú tudás lenyomása a gyerek torkán; és nem vették figyelembe azt az elengedhetetlen feltételt a jó tanulási folyamathoz, hogy a gyerek bizony személyes képességekkel és egyéni igényekkel rendelkezik.

Cseh Orsi

Somlai Kinga Cseh Orsolya, ahogy azt egyszer anno apja megfogalmazta, sok minden volt már eddigi életében; egyedül talán tulipános láda nem. Sokféle dolgot tanult: pedagógiát, pszichológiát, egy kis angol irodalmat, nemzetközi kapcsolatokat. Bejárt néhány országot, néha rövidebb időre külföldre is költözött, de úgy általában eddig mindig visszajött. (De ezért ő még nem bumeráng.) 1999 óta anyaként is funkcionál. Ezt a funkcióját ő személyesen élete legnagyobb karrierjének éli meg. 2007-ben - több évnyi olvasás és bizonyíték gyűjtögetés után – ébredt rá arra, hogy ő is, és rá nagyon hasonlító gyerekei is az autizmus spektrumon élnek. Az autizmusról cseho néven blogot is ír azóta. Jelenleg az Open Society Foundations Information Programjában dolgozik.

Utópisztikus érzés, mondanom sem kell. Mintha időközben nem érkeztem volna meg már a XXI. századba, mintha nem omlott volna közben le a berlini fal, mintha nem született volna még meg az inkluzív avagy integráló oktatás fogalma és gyakorlata, és mintha nem bizonyosodott volna be mára már a gyakorlaton keresztül, hogy bizony nem az embert igazítjuk az oktatás módszertanához, hanem sokkal inkább magát az oktatási módszertant igazítjuk az ember egyéni képességeihez.

A mai magyar oktatás, túlnyomó többségében (tisztelet a kivételnek!) még sajnos mindig masszaként kezeli a gyerekeket; a tantárgyi tudás alapján méri meg és skatulyázza be őket - jónak avagy rossznak, tehetségesnek vagy tehetségtelennek - kinek mi jut ezen a nagyon szűken értelmezett mércén; és nem veszi figyelembe azt a modern pszichológiai szemléletet, amely már azt mondja, hogy minden ember tehetséges valamiben, és ezt a tehetségét a közösség javára tudja fordítani.  

A tehetség nagyon komplex fogalom, és egyáltalán nem csak IQ vagy tantárgyi tudás függő. Léteznek bizony az úgymond speciális tehetségfajták: tehetséges a sportban; a szociális kommunikációs képességekben; a technikai tudományokban; vagy éppenséggel művészeti területen –  ezen tehetségfajták úgyszintén elengedhetetlenek a jól funkcionáló emberi közösség(ek) építéséhez.

Nevezhetjük a mai gyerekeket ilyennek-olyannak: neveletlennek, kezelhetetlennek, felelőtlennek. Hibáztathatjuk őket azért, amiért olyanok, amilyenek, de az igazság az, hogy ezek a gyerekek azért ilyenek, mert nem fektettünk elég energiát abba, hogy másmilyenek legyenek.

A kudarcaikat hangsúlyozzuk ki, hogy miben rosszak, és nem arra fektetjük elsődlegesen a hangsúlyt értékelésük során, hogy miben nagyon jók. Ha nem tanítjuk meg őket arra, kik is ők valójában, ha nem adjuk meg nekik azt az örömérzést, amit úgy hívnak, siker; amitől úgy érezhetik magukat, hogy valamiben jók és tehetségesek tényleg, akkor sajnos a végeredmény az lesz, hogy a gyerekeink nem tudnak kialakítani magukról pozitív énképet. Pedig a megerősödött énkép - amely ismeri és elismeri azokat a dolgokat, amikben jók vagyunk, és amelyek magabiztosságot adnak - elengedhetetlen követelmény ahhoz, hogy továbblépjünk, és további lépésként felismerhessük azokat a dolgokat, amikben kevésbé vagyunk jó, és amikben még fejlődnünk kell.

Mert lássuk be, mindenkinek megvannak a gyenge pontjai is, amelyek fejlesztésre szorulnak  – a gyereknek és a felnőttnek egyaránt.

Ahogy olvasom dr. Hoffmann Rózsa szavait a gyerekről és annak fegyelmezéséről, miszerint most már aztán vége lesz annak a világnak, amikor egy rendbontó gyerek tanórákat terrorizálhat a viselkedésével, és hogy a pedagógusnak joga van ez ellen fellépni, végső esetben büntetni, hozzátéve azt is, hogy a rossz gyereket az óráról ki is lehet kísérni – elgondolkodom, vajon tisztában van-e ez az ember avval, hogy ki és mi az a gyerek egyáltalán? Elgondolkodott-e azon, hogy vajon mik az előzményei egy olyan eseménynek, amikor egy gyerek már annyira elviselhetetlenné válik a környezete számára, hogy őt és problémáját csak úgy lehet "kezelni", hogy fogjuk és kiküldjük?

Vajon nem eleve egy kudarcsorozat áll már a viselkedés mögött? Vajon kapott-e az a gyerek segítséget ahhoz, hogy a problémák, konfliktusok, amelyek a viselkedését okozzák, megoldásra kerüljenek? Elbeszélgettek-e vele, a szülőkkel, a tanárral, az osztály közösségével arról, hogy mi lehet a probléma és hogyan tudnának a gyereknek a probléma megoldásában segíteni?

A gyerek eltávolítása az óráról egyszerű és rövidtávú gondolkodásra vall. Olyan gondolkodás ez, amely nem képes figyelembe venni azt a tényt, hogy az ilyen típusú viselkedésnek megvan a maga háttere és előzménye, hogy léteznek kiváltó okok. A gyerek rendetlen viselkedése soha nem maga az akció, sokkal inkább már a reakció egy bizonyos előzményre, vagy akár már előzménysorozatra és eseményekre. Azzal, hogy kiküldjük, nem oldunk meg semmit, viszont kezdetét veszi egy olyan folyamat, melynek következtében a problémák odáig nőnek, hogy a gyerek alulértékeli magát és kudarcok sorozatának éli meg életét. Ez pedig depresszióhoz vezethet, még egy gyereknél is.

A folyosóra kiküldött gyerek végső megoldásként álldogál a folyosón és megbeszéli a problémáit a fallal. Valószínűleg már nem először érzi magát ennyire egyedül. Olyannak, aki nem sok mindenre alkalmas.

A folyosóra kirakott gyereket az osztály közössége is előbb vagy utóbb kiközösítettnek fogja látni, ami tovább terheli a már kialakult helyzetet.
Az első lépést a konfliktus kezelésére a tanárnak kéne megtennie, na de hogyan, amikor ő már az első lépését éppen megtette, és ő maga volt az, aki úgy oldotta fel a konfliktust, hogy a gyereket a közösségből kiküldte?

A hosszútávú pedagógia célja az lenne, hogy gyerekeinkből olyan felnőttek legyenek, akik hasznosnak érzik magukat, akik képesek egymással együttműködni és a közösség fontos tagjaként a közösségért együtt tenni.

Akarhatunk több gyereket, de az igazság az, hogy van már nekünk jó sok gyerekünk, akik az új törvény tervezet tanúbizonysága szerint sem működnek valamiért jól a közösségben, nem érzik azt magukénak, és csak a pálya szélén ténferegnek értetlenül, kérdőjelekkel a fejükben.

A megoldás nem az, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémát, a gyereket meg kisöpörjük az osztályból.