Számos összeesküvés-elmélet született az Eurovíziós Dalfesztivál blokkszavazásos eredményeiről, főképp a keleti hegemónián sajnálkoznak a nyugat-európai résztvevők. A britek 2008 óta kutatják a fél évszázados dalversenyt, és rávilágítanak, nem tehetnek róla a "népek", hogy a szomszéd dala jobban tetszik. Arról viszont igen, hogy komoly kulturális misszióként tekintenek a popolimpiára, és a részvétel nem csupán szórakozás, hanem állami ügy.
Abba, Celine Dion, Sandie Shaw. Mi a közös bennünk? Hogy mindhárman az Eurovíziós Dalfesztiválon debütáltak, és váltak aztán meghatározó popzenei ikonná. És hiába oszlanak meg a vélemények az 56 éves dalversenyről, zenei ízlést félretéve egyet leszögezhetünk: az Eurovíziós Dalfesztivál a világ legnagyobb nem-sport (és a magyarok többsége szerint szombat óta, nem is annyira sportszerű) tévés eseménye – írja a Spiegel Online egyik elemzője. Olyasmi tehát, mint egy popolimpia, melyet néhányan elkezdtek tudományosan is vizsgálni.
Érdekes, hogy az egyik kutató éppenséggel amerikai: Karen Fricker Los Angeles-i, és a doktori disszertációjának tanulmányi útja alkalmával, Dublinban találkozott először az eurovíziós jelenséggel. 2008-ban összeállt egy másik akadémikussal, Milija Gluhovic-kal, és a brit kormánytól kapott 40 ezer eurós támogatással a zsebükben elkezdték vizsgálni az Eurovíziós Dalfesztivál történetét, politikai, geográfiai és szociológiai hátterét. Düsseldorfban idén például a dalverseny fordulóival egy időben workshopokat tartottak, jövőre pedig egy esszégyűjteményben fogják publikálni a tapasztalatokat.
„Nem értem, hogy miért tartott ennyi ideig az akadémikusoknak ráébredni, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál által a kontinens 56 éves pop- és műfajhistóriája áll a rendelkezésünkre.” Sőt, nem csupán zeneileg jelentős az esemény: „Egy feltáratlan kincsesláda” – lelkendezik Fricker, aki a vasfüggönyön inneni és azon túli kultúrák és társadalmak leképezését is vizsgálta kollégájával. „Az Eurovíziós Dalfesztivál és az új Európa” elnevezésű programjuk a keleti blokkal kibővült szabad Európa popkultúráját veszi górcső alá.
A leggyorsabban bővülő Unió
Az Eurovíziós Dalfesztivál résztvevőinek száma a berlini fal leomlása óta majdnem kétszeresére nőtt, 1989-ben még 25-en versenyeztek, 2011-ben már 43 ország küldte produkcióját, és amin a geográfiailag korlátolt gondolkodásúak a legtöbbször megütköznek: ebből a 43-ból néhány jóval kívül esik Európa földrajzi (és nem utolsósorban politikai) határain. Az idei győztes például Azerbajdzsán, egy kaukázusi állam, de a fesztivál történetében észak-afrikaiak is képviseltették magukat, mivel az EBU (azaz az Európai Műsorszórási Unió) szabályzatában nincsenek földrajzi korlátok, bármely ország közcsatornája tag lehet.
Ennélfogva azonban közösségi, azaz „uniós” ereje is sokkal nagyobb lehet, mint mondjuk az EU-nak, legalábbis egyszer egy évben, egy estére. "Az Eurovízió az, amikor Európa jelképesen összejön” – mondja Gluhovic, aki szerint „az előadások hatalmas szimbolikus értékkel bírnak és néhány ország megítélésen is változtathatnak”.
A közösködés demokratikus jellege azonban többször megkérdőjeleződött, 2008-ban például a BBC közvetítője Terry Wogan nyíltan, élő adásban becsmérelte a keletieket, és kijelentette, a nyugat-európaiak nyugodtan kivonulhatnak a versenyről, úgysincs esélyük a szláv blokkszavazatok ellen.
Fricker azonban szomszédok egymásra szavazásában nem összeesküvést lát, hanem egy egyszerű kulturális affinitást: „Ha a bolgárok hallanak egy szerb dalt, az nekik ismerős. Még ha szerbül van is, sok mindent megértenek belőle, mert szláv nyelvet beszélnek”, a rokonlelkűség pedig nem csupán lingvisztikaliag, hanem történelmileg is adott, ehhez jönnek még a közös és/vagy hasonló hagyományok, melyek ugyanúgy megvannak a dél-európai államok között vagy a Baltikumban, vélekedik Gluhovic. Ami viszont érdekes tény: az utóbbi tíz évben hétszer nyert keleti produkció.
Megfelelni vágyás vagy önmisztifikáció
Fricker és Gluhovic a szerb (2007), az orosz (2008) és az ukrán (2004) győzelmeket áttekintve három teljesen különböző hozzáállást regisztrált. Marija Serifovic például szerb nyelven énekelte el a Molitva (Ima) című dalt. Az elemzők szerint sokan csupán egy öltönyös „leszbika” produkcióját látták benne, mások, azaz a szavazó többség mégis többletjelentést vélt felfedezni az előadásban. Az érzelmes ima meghallgattatott.
Az ukránok pont fordítva győztek még 2004-ben, debütálásuk alkalmával. Ők kihasználták a keleti országok misztifikációját, az énekesük, Ruszlána Lizsicskó a Wild Dances amúgy angol nyelvű performanszában ötvözte az ősi ukrán táncokat, a szláv hangzást és a szexi megjelenést. Sikerült kellően feltüzelnie a közönséget a „vad és barbár” előadással, aminek előkészítéseként az énekesnő állítólag a Kárpátokba vonult, hogy tanulmányozza az ősi hagyományokat, a jelmez pedig egyenesen a hucul törzs népi viseletéből merített.
Ami vitathatatlan, hogy ezek a keleti országok hatalmas erőforrásokat (anyagit és emberit egyaránt) mozgatnak meg az Eurovíziós Dalfesztivál kedvéért, hogy országukat megismerje az a 120 millió ember, akit képernyőhöz köt a dalverseny.
Az idei azerbajdzsáni győzelem is komoly befektetés és tudatos készülődés eredménye – írja a zene.hu mai cikkében. Az Eurovíziós Dalfesztivál a kaukázusi államban nemzeti üggyé vált, az elnök állítólag évekkel ezelőtt (pontosabban mióta Örményország lepipálta őket) állami feladatként kezelte a szereplést.
Az előadókat gondosan válogatták és „preparálták”, nem volt véletlen az sem, hogy fiú-lány duó adta elő a dalt, akiknek egymáshoz előtte semmi közük nem volt, viszont mindkettejük nyugatot megjárt (és ott élő), tapasztalt zenész. A hangzásnál törekedtek arra, hogy a modern (azaz nyugati) alapok mellett érvényesüljenek az orientális elemek is, így kedvében járjanak mindenkinek.
Wolf Kati segítésére kérték a magyar diplomatákat
Az Eurovíziós Dalverseny döntője képekben – Nagyítás-fotógaléria
Fura és színes arcok az Eurovíziós Dalfesztiválon – Nagyítás-fotógaléria
