Bizonyos helyekről az egész ország tud.
Bizonyos helyekről az egész ország tud. Némelyik a múltja miatt ismert (mint a Gundel például), másokat az elhelyezkedésük tesz központivá. Az Állatkert szomszédságában, a Városligeti nagy tóra épített Robinson étterem is elsősorban a helyszínnek köszönheti hírnevét, pedig a konyhája legalább olyan jó, mint a látvány. Éveken keresztül a kevés ajánlott magyar étterem közé tartozott a Michelin kalauzban, még Bib Gourmand-ra is érdemesnek találták. Aztán idén lekerült a listáról, de ez tapasztalataink alapján egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszabb lett, inkább azt feltételezzük, hogy a Michelin inspektorai végre rendesebben is körülnéztek Budapesten, és bizony időközben rendesen megerősödött a mezőny.
Kívülről tehát mindenki ismeri a Robinsont, a vélemények megoszlanak, mi kezdettől fogva erős vonzalmat éreztünk a vízre telepített faépület romantikája (vagy szolid giccse) iránt. A belső teret tekintve valami egészen mesterkélt luxusra számítottunk, de a tulajdonosnak határozottan van ízlése. Puha, meleg színek várják a vendégeket és egy igazi, működő kandalló, amitől valóban egyedivé válik a tér, még a Four Seasonsben se vállalták a macerát, pedig bőven megtérül. Az intim hangulatot és a luxus minőség érzését erősíti a kiszolgálás is, nem sok helyen láttunk még ennyire profi pincéreket, akik tolakodás nélkül képesek kedvesek lenni és határozottan élvezni látszanak munkájukat.
A Robinsont érő másik vád, hogy túlságosan “turistás”, tetten érhető az étlapon is, hát igen, ismerik az elsődleges célcsoportjukat, ezért igazán kár lenne őket kárhoztatni. Beke Zsolt, executive séf azonban a hetente változó napi ajánlat menüvel remekül ellensúlyozza a külföldieknek szóló kínálatot és a későbbiekben kiderül, hogy még a kötelező elemekből is képes varázslatosat alkotni.
Étkezésünk a kenyérrel indul, amelyet sokszor még a legelegánsabb éttermekben, ötcsillagos szállodákban is hajlamosak elhanyagolni, pedig egy egész estés élményt képes tönkretenni a bolti vacak. Tudnánk sorolni sajnos. A Robinson kenyere azonban első látásra is vonzó, és szokásunktól eltérően alig tudtunk vele leállni, különös tekintettel a finom szaftokra. Természetesen házi sütés, fehér és rozsos változatban is.
Hogy mit is ettünk az előre bejelentett degusztációs vacsorán, nehéz lenne felsorolni. Volt vajhal, souvidált libamáj, kacsamell, marhanyak, knédli, borjúpofa. A zseniális gorgonzolás burgonypüré mellett a libamáj tette ránk a legnagyobb hatást. Nem csak a kifogástalan alapanyag miatt, de a fogások koncepciója és a felhasznált technológia is tökéletes összhangban volt egymással. Olyan apróságok is feltűntek, hogy frissen őrölt, igen finom sót és borsot használnak, ami elvileg persze alap ezen a szinten, de máshol sokszor csalódtunk már. Mielőtt a desszertekre tértünk volna, még elirigyeltük a szomszéd asztalnál látott húslevest is, és milyen jól tettük, hogy nem álltunk ellen a vágynak! A húsleves szerintünk szent fogás, még ha bizonyos séfek érdektelennek is tartják, turistás helyen pedig nyilván kötelező elem. Legyen elég annyi, ha minden hozzánk látogató utazó a Robinson húslevesét kóstolná meg, jóval kevesebbet kellene országimázsra költeni.
A desszertekhez érve - hiába voltak a számunkra készült ételek aránylag kicsik - már alig pihegtünk (direkt megkérdeztük, a rendes méretek jóval nagyobbak, a borsos árakhoz passzolva). Ennek ellenére sem a vaníliaágyon érkező túrókrémből, sem a házi piskótamorzsán figyelő szilvafagylaltból nem maradt egy csepp sem. A számunkra kicsit túlcukrozott, bár egyébként kifogástalan csokoládé mousse azonban már kifogott rajtunk.
Hogy valami rosszat is mondjunk, a gépzene borzalmas volt, szerencsére az este későbbi részében egy kedves latin fiatalember éneke élőben szórakoztatta a vacsorázókat, úgyhogy összességében még erre sem lehet panaszunk. Az árak, igen, magasak, de legalább mind mennyiségben, mind minőségben megadják az ellenértékét és ez már önmagában is ok a boldogságra. A húsleves már csak a hab a tortán, még ha jelen esetben ez képzavar is.
