A sci-fi könyvek minőségének egyik legjobb fokmérője az idő. Azok a történetek ugyanis, amelyek csak valami elképzelt jövőbeni furcsaságra építenek, tíz-húsz év múltán szánalmasan elavulttá válnak, az olvasó inkább röhög, mint izgul. Az igazán okos sztorik azonban, függetlenül attól, mikor írták őket, a székhez szögeznek, akkor is, ha jövőképük nem minden szempontból vált be. Bizonyos esetekben pedig leginkább csak reménykedni tudunk, hogy a szerző képzelődött.

Alan E. Nourse rémiszítő víziója az orvoslás jövőjéről nem teljesen légből kapott ötlet alapján született, a szerző belülről ismerte az iparágat és annak problémáit, hiszen maga is orvos volt. Nehéz ugyan feldolgozni, hogy az egyik legkonzervatívabb amerikai női magazin “doktorbácsija” találta ki az emberi genetikai állomány hanyatlásáról szóló teóriát, de talán pont a sok idióta olvasói levél késztette Nourse-ot a Pengefutár című könyve megírására. (A Pengefutár az eredeti cím (Bladerunner) miatt sokak számára ismerős lehet, de Ridley Scott csak a címet vette kölcsön a Szárnyas fejvadászhoz, amelynek angol címe Blade Runner.)

Nourse könyvében nincsenek szörnyek, sem űrhajók, 1974-ben még a mobiltelefonokat sem látta előre, viszont egy olyan, sajnos nem is annyira elképzelhetetlen helyezetet vázolt fel, ami az azóta eltelt évek alatt csak még valószerűbbé vált. Arról a lehetőségről, hogy a túl eredményes gyógyítástól csak egyre betegebb nemzedékek születnek, hiszen a gyengék is megmaradnak és átörökítik hibás génjeiket, persze senki nem beszél nyilvánosan, bár nem lennénk meglepve, ha az interneten találnánk híveit az elméletnek. Nourse azonban olyan ijesztően logikusan tálalja az elméletet és olyan hitelesen mutatja be az emberek egészségi állapotát diktatórikus eszközökkel ellenőrző amerikai kormányt és a rendszer ellen dolgozó partizán orvosokat, hogy könnyedén hihetővé és átélhetővé válik a főhősök élete. Ráadásul, ha a mobiltelefonok ki is maradtak, Nourse viszont meglepően jól megjósolta a számítógépek és a robotok térhódítását az orvoslásban, ami csak tovább növeli az azonosulás esélyét.

A hideglelős alaphelyzet mellett a szereplők komplexitása jelenti a könyv egyik fő vonzerejét, Billy és Doki a legkevésbé sem egysíkú, könnyen kiismerhető jellemek, ettől még valóságosabbnak érezhetjük a történetet. De még a mellékszereplők részéről is érhetnek minket meglepetések, nem gondoltuk volna például a könyv elején, hogy egyszer még megváltozik a véleményünk a kórházigazgatóról.

Izgalmas, szórakoztató, provokatív és elgondolkodtató, nem bánnánk, ha valaki végre tényleg megfilmesítené az igazi Bladerunnert – csak könyörgünk, ne Spielberg legyen az.