Catherine Alliott például új a magyar piacon, persze a szerző már jó pár éve ír, a szinte végtelen számú brit női írók egyike, akiket láthatóan saját országuk olvasóközönsége is képes eltartani, de némelyik könyvük nemzetközi sikereket is elér. Az Athenaeumnál megjelent Én, a férjem és ő meglehetősen megszokott témát dolgoz fel: egy önbizalom hiányos háziasszony kalandjai az ő szépséges férjével. Úgy tűnik, a nőknek szóló könyvek főszereplőjének kötelező a megfelelő mértékben ostobának lennie, hiszen egy okos nő nem keveredik elég bajba vagy ha mégis, az nem eléggé átélhető az átlag olvasó számára. Például amikor valaki meztelenül rohangál éjszaka egy rakás szarvasmarha után, az nyilván eléggé abszurd és börleszkbe illő ahhoz, hogy mindenkit megnyugtasson, vannak nálunk hülyébb emberek is.

Én, a férjem és ő

Athenaeum

Pedig Alliott főhőse tulajdonképpen egyáltalán nem buta, tehetséges festő, aki a nagy szerelem miatt adja fel művészi ambícióit és lesz belőle eltartott háziasszony. Imogen családja is különleges, édesanyja értelmes, kedves, jó szülő, szinte semmi nem indokolja, hogy a mesélő folyamatosan idegesítő ostobaságokat beszéljen és tegyen. Semmi, csak az, hogy nő és mint ilyen, nem lehet önálló, független, döntésképes, hiszen akkor miről is szólna a könyv? Ez a kis kirohanás egyáltalán nem azt jelenti, hogy Catherine Alliott rossz író lenne, a legkevésbé sem. Tökéletesen hozza az elvárt színvonalat, van stílusa és ami a legfontosabb, remek a humora, a könyv olvasása közben többször is hangosan felnevettünk, annyira vicces volt. És az is tagadhatatlan, hogy bár a legtöbb szereplő meglehetősen idegesítő, mindannyiukat megkedveltük a végére és Alliott ügyesen zárta le a csavarral megbonyolított történetet.

A könnyed könyvek között minőségi darab, az, hogy mi szeretnénk egy kicsit életszerűbb és érdekesebb nők problémáiról olvasni, a mi hibánk, túl sokat várunk. Pedig a kiadó a rózsaszín borítóval egyértelműen jelezte, mire számítsunk, de jót mulattunk, az biztos.