Amikor először jártam Izraelben, a legmeglepőbb az volt, hogy semmilyen szinten nem volt tapintható az a háborúhoz közeli helyzet, amit a híradások festettek fel véres beszámolóikkal. Mindez 1992-ben volt, még azelőtt, hogy Rabint meggyilkolták volna és hogy a békefolyamat megfeneklésével felerősödött volna az intifáda, a palesztin népi ellenállás. Legutóbb 2006-ban jártam ott, akkor éppen nem lehetett belépni egy étterembe vagy bevásárlóközpontba, hogy ne kellett volna átmenni egy fémdetektoros kapun és ne nézték volna át a kézitáskákat, csomagokat.

Hogy mi történt ezidő alatt? A 90-es évek elejétől 2007-ig terjedő időszak bemutatása senkinek nem sikerült még annyira jól, mint Yehuda Lahavnak, a magyar származású, Izraelben élő újságírónak, aki Együttélésre ítélve című könyvében másfél - kétoldalas rövid történetekkel mutatja be az ottélők helyzetét, a konfliktus mibenlétét és a mindennapi élet ellentmondásosságát.

A meglepő történetekből kiderül,

- hogyan használta az izareli haderő harci állásként egy gázai vállalkozó házát, miközben a tulajdonosok benne laktak és a katonáknak tilos volt sáros cipővel belépniük,
- hogyan érez az izraeliek iránt annak a lelőtt arab orvosnak az özvegye, aki egy izraeli orvosnak köszönheti, hogy gyerekei születhettek,
- hogyan foglalta el a béke zenekara Ramallahot,
- hogyan vesztették életüket arab gyerekek, amikor libanoni rakéták hullottak otthonaikra,
- hogyan segítette világra egy 19 éves katonafiú egy úttorlasznál egy palesztin asszony gyerekét,
- hogyan törnek jeget együtt a palesztin és izraeli gyerekek az Antarktiszon
- hogyan lehetséges, hogy arabok hoztak létre saját maguknak holokauszt múzeumot, hogy a második világháborúban elhunyt zsidókra emlékezzenek,
- milyen az a történelem könyv, ami ugyanazokat az eseményeket párhuzamosan mutatja be kétféle szemszögből,
- miért nem jutna el ma Mária és József Názáretből Betlehembe,
- hogyan edz az a sportolónő, aki először képviselte Palesztinát az olimpián.

Az édes-keserű történetekből egyértelműen kirajzolódik, mennyire vágynak az egymással olyan régóta szembenálló felek a békére és mennyire képesek félretenni személyes sérelmeiket a magasabb rendű cél érdekében.

Aki látta 2009-ben az Eurovíziós dalfesztivált, annak már ismerős lesz a következő video, ami számomra ugyanazt a hangulatot árasztja, mint Yehuda Lahav könyve. A dal címe azt jelenti: "kell, hogy legyen másik út". Előadója Noa, aki jemeni zsidó családból származik és nyitottságáért gyakran kap erős hangú kritikákat Izraelben (például amikor II. János Pálnál tett látogatásakor az Ave Maria című dalt énekelte el a Vatikánban) és Mira Awad, akinek édesapja izraeli arab, édesanyja pedig bolgár. Ő volt az első arab előadó, aki Izraelt képviselte az Eurovíziós dalfesztiválon, ráadásul arabul énekelt.