Coco Chanel kétség kívül a világ egyik legnagyobb hatású ikonja, még ha nem a nevéről sokaknak nem  is az arca ugrik be, hanem egy parfümös üveg vagy egy kosztüm. Tulajdonképpen meglepő lehetne, hogy eddig összesen négy film készült az életéről, azok sem mind franciák. Chanel életének utánanézve máris érthetővé válik a hanyagolás, a franciák meglehetősen berágtak addig kedvenc divattervezőjükre, amiért az a második világháború alatt egy náci tiszttel múlatta az időt a Ritzben, miközben a többiek szervezték az ellenállást. Ahhoz képest, hogy a franciák milyen lazán veszik elvileg a szexet, a megszállókkal való entyem-pentyemmel kapcsolatban csúnyán felhorgadtak, még a legnagyobb név sem úszta meg szárazon. Vajon minden kollaboránssal ilyen keményen bántak? Biztos, találnék ellenpéldát a neten. Mindenesetre Coconak hosszú éveken keresztül nem tudta igazán rehabilitálni magát, mint személyt, még ha a márkát sikerült is.

A most bemutatott Coco Chanel film tehát egyfajta nagy nemzeti megbocsátásnak tekinthető, a franciák egy emberként szorították végre keblükre megtévedt bárányukat, akinek alakjába Audrey Taoutou próbál meg életet lehelni. Nem sok sikerrel.

Attól, hogy jajdebátran bemutatják, a kis Gabrielle bizony kurtizánként kezdte pályafutását, nem lesz érdekes a sztori, a kötelező szexuális utalások lefuttatása után szégyenletesen unalmassá válik a sztori. Ráadásul a film tele van furcsa és teljesen feleslegesnek látszó torzításokkal a valódi, ellenőrizhető adatok szempontjából, de még az ikonikus, mérföldkő jelentőségű ruhadarabok sem mindig a megfelelő időpontban jelennek meg a vásznon. Pedig Chanel élete tényleg érdekes volt, ellenmondásos személyisége remek alkalmat teremtett volna egy kis drámára, erotikára és vitára. A rendező tanulhatott volna saját témájától: egyszerűség és ízlés mindenekelőtt.

KM