Élete vége felé, 1969-ben, Pablo Picasso festett egy képet A festő és modellje címmel, amelyen a festő és modellje szimbiotikusan olvad egymásba, utalva arra, hogy a szerephatárok nem élesek, a modell egyenrangú az alkotóval. A művészetpszichológiai szakirodalom csak jóval később írta le a diadikus vagy kettős kreativitás fogalmát, amely szerint egy műalkotást többen is létrehozhatnak, még ha csak egyikük jegyzi is.

A rivális

Amikor két művész jön össze a magánéletben, általában kölcsönösen támogatják egymás művészi törekvéseit. Ez történt többek között Frida Kahlo és Diego Rivera, Dorothea Tanning és Max Ernst esetében. Az amerikai Edward és Josephine Hopper festők ellenpéldái ennek az együttműködési modellnek. 1924-től, házasságuk évétől a férj művészi karrierje szárnyakat kapott (az amerikaiak hétköznapjait megörökítő festményei népszerűvé tették), míg felesége művészete háttérbe szorult. Ennek okát nehéz megmagyarázni, hiszen nem lett gyermekük.

Josephine rokonszenvezett a feminista mozgalommal, és tudatosan alakított ki a hagyományos női szereptől eltérő életformát; nem főzött, nem vezetett háztartást. Hallgatólagos egyezség jöhetett létre közöttük, amelynek lényege az volt, hogy Josephine lesz férje kizárólagos modellje és művészetének egyedüli menedzsere, cserébe a festészetet csak hobbiszerűen űzheti. Ezt a megállapodást valószínűleg Edward Hopper kezdeményezte. Erre enged következtetni Josephine naplójának egyik részlete, amelyben az asszony panaszkodik, hogy férje nem támogatja a munkáját. „Nem jó dolog, ha egy feleség fest?” – tette fel egyszer férjének a kérdést. Mire Hopper lakonikusan és megvetően válaszolt: „Bűzlik”. Talán ezzel függ össze, hogy az interneten eredménytelenül kereshetjük Josephine hátrahagyott festményeit.

Az ugródeszka

A múzsaszerep ugródeszka lehet a festészeti karrier szempontjából. Ennek leghitelesebb példáját Suzanne Valadon, a különös hangulatú emberi alakjairól, portréiról ismert francia festőnő (1865–1938) szolgáltatta. Rövid ideig apácáknál tanult, majd 11 éves korában varrodában kezdett dolgozni. 15 évesen trapézmutatványossá vált, de gyakorlás közben leesett, ettől kezdve nem léphetett színpadra, s a rajz és a festés megszállottja lett. Afféle ősgraffitisként falakra, járdákra, bármilyen üres felületre rajzolt.  És vonzódott a festők iránt, kereste a társaságukat, szívta a műtermek festékillatát. Az első festő, akinek modellként az útjába akadt, Puvis de Chavannes volt. Az öregedő férfi szeretője lett, miközben több más férfival is viszonyt folytatott. Amikor 1883-ban fia, a kis Maurice megszületett (később Utrillóként neves festő vált belőle), senki sem tudta, talán Suzanne sem, ki az apja.

Később Henri de Toulouse-Lautrecnek és Pierre-Auguste Renoirnak ült modellt. Lautrec és Edgar Degas sokat segített neki rajkészsége és festői képességei kibontakozásában. Olyan hatással volt a férfiakra, hogy amikor Erik Satie zeneszerző 1893-ban eltöltött vele egy éjszakát, és másnap megkérte a kezét. A szerelmes komponista hosszú értekezéseket írt az ő kis Biquijéről: „lényének egészéről, gyönyörű szeméről, finom kezéről és pici lábairól”. Megírta a Danses Gothiques című zenedarabot, egyfajta imádságként lelki egyensúlya visszaszerzéséért. Suzanne megfestette Satie portréját, majd eltűnt Satie életéből is. Ettől kezdve már nem volt senki múzsája, öntörvényű, saját útját járó festő lett.

Gerevich József pszichiáter cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, augusztus 18-án megjelent számában olvasható, mely a kreativitással, tehetséggondozással, önmegvalósítással, az izgalmassá tehető párkapcsolatokkal, a sokoldalú családi élettel foglalkozik. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!