Minden változás veszteséggel jár, minden búcsúval elveszítünk valakit, de ha nem gyászolunk, ha nem siratjuk meg azt, aminek örökre vége, aligha tudunk újra szeretni, újra élni. Feldmár András és Büky Dorottya tévelygőknek írott párbeszéde ezúttal a veszteségekről és az újrakezdésről szól.
Büky Dorottya: Hátunk mögött a biztonságos otthon romjai, szeretett halottak, események, élmények valósága, melyek immár múlttá, emlékké váltak. Fájdalmas. Mi segíthet feldolgozni a veszteséget?
Feldmár András: Nincs olyan változás, ami ne járna veszteséggel. Egzisztenciánk kis csónakjában ülünk, ami mindig a jövőbe fúrja az orrát. Ha hátrafelé nézünk, minden távolodik, mindennek vége, soha nem lesz megint az, ami egyszer elmúlt. Ha előre nézünk, mindenféle közelít, kapkodjuk a fejünket, rettegünk, reménykedünk vagy vágyakozunk. Ha semerre se nézünk, akkor is haladunk, nincs megállás. Ha a kezünket a vízbe mártjuk, érezzük a sebességet: ez az itt és most. Ami elmúlik, amit elveszítünk, megsiratjuk, de visszafordulni is csak veszteségek árán lehet.
B. D.: Tragikus, amikor elveszítek valamit vagy valakit, aki addig az életem része volt.
F. A.: Ahogyan Ödipusz is vért könnyezett, talán a mi első könnyeink azok a vércseppek voltak, amelyek a köldökzsinór elvágásakor kibuggyannak. Könny és vér az ára, hogy megérkezünk a világba. Addigi lakóhelyünk teljesen romba dőlt, mint a migránsok mögött addigi életük. Születéskor elveszítjük lényünk felét, addigi társunkat, összekötőnket az univerzummal, a méhlepényt. Otto Rank tisztán látta, megérezte és páciensei álmaiból kikövetkeztette, hogy a magzat akkor adja meg a szülést megindító jelet az anyjának, amikor az életfélelmét, az ismeretlentől, újtól való rettegését legyőzi a halálfélelem. Ha ott marad, biztosan meghal, ha elindul az ismeretlenbe, talán meghal. Többnyire a talánt választjuk, és ezt nevezzük életkedvnek. Mindannyian migránsok vagyunk. Már a Paradicsomból is kiűztek minket, lángoló pallossal vigyáztak arra, nehogy visszamenjünk.
B. D.: Visszamehetünk az elveszett Paradicsomba? Visszaszerezhetünk valamit abból, ami elveszett?
F. A.: Több mítosz mesél a félelmetes, bezáródó kapukról, amelyek mögött kincs rejtőzik. Az indián Tapsoló-hegy legendájában három fiútestvér indul útnak, hogy megszerezze a hegy mélyében rejlő rengeteg kincset. A hegy azonban csak nagyon rövid időre nyílik meg, aztán újra bezárul. A fiúk vadludakká változnak, hogy amikor a hegy kinyílik, berepülhessenek. Sikerül is szerencsésen bejutniuk, és a harmadik után becsapódik a hegy kapuja. Odabenn csodás kincseket találnak, aranyat, gyémántot, ékszert, amit csak el lehet képzelni, mindenféle csodát. Zsákokba pakolnak annyi kincset, amennyit csak elbírnak, és újra vadludakká válnak, hogy kirepülhessenek. Ám a kincsekkel megrakodva ez nehezebbé válik. Amint a hegy szája megnyílik, kirepül az első, aztán a második, de a harmadikra rácsapódik a nehéz kő, ő bizony ott marad. Ez a történet arról szól, hogy újabb veszteségek nélkül nem lehet visszamenni azért, amit magunk mögött hagytunk. Pszichológiailag ez annak felel meg, hogy aki mindenáron vissza akar kerülni a biztonságos állapotába, az börtönbe kerül, és sok mindent elveszít. A regresszió drága.
Büky Dorottya és Feldmár András beszélgetése teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!