Rozi haragudott párjára és anyósára, aki fia érzelmi zsarolásával egyfolytában irányította az életüket. István a kapcsolatuk kezdetétől naponta a munkából hazatérve átöltözött, és az estét szüleinél töltötte, mondván, idősek, szükségük van rá. Rozi egyedül végezte kisfiúkkal kapcsolatos teendőket, s a válást fontolgatta. István bűntudata óriásira nőtt, ha egy-egy veszekedés hatására mégis otthon maradt.

Amikor édesapja meghalt, az esti látogatások még hosszabbra nyúltak. Istvánt édesanyja küldte, de bűntudatkeltéssel marasztalta is egyszerre: „Menj csak nyugodtan, majd megleszek valahogy!”, „Talán nem leszek ma már rosszul, de ha mégis, úgyis hamarosan mennem kell apád után”, „Jó lenne, ha maradnál még, de tudom, menned kell, mert Rozi haragszik…” Még nyaralni is csak oda mehettek, ahonnan István esténként haza tudott ugrani az anyjához. Közben Istvánnak és Rozinak semmiféle közös élményre nem jutott ideje, mire a férj hazament, a feleség a gyerekekkel maga is lefeküdt, és a szexuális közeledés hárításával „büntette párját”, amitől csak még távolabb kerültek egymástól.

A tudattalan „életmódváltás”

A mártírszülő mindig beszivárog gyermeke párkapcsolatába. Többségüknek lételeme, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, felnőtt gyerekéért nem igényelt áldozatokat hozzon. Nehezen viseli, ha gyermeke és a párja el tudják látni önmagukat, és már nem főzhet, nem pakolhat, de valamilyen eszközzel ekkor is eléri, hogy fontossá váljon, kiemelt figyelem irányuljon rá. Ha kell, szemrehányást tesz, amiért magára hagyják, vagy bizonyítja, hogy a fiatalabb generáció egy sor dolgot rosszul csinál. Várva várt utazások, nyaralások, ünnepek alkalmával kapcsol csak rá igazán: amint mindenki jól érezné magát, ő produkál valamit, amivel bűntudatot kelt. Ha a gyereke a szerelmével nyaralni készül, rosszul lesz. Ha még együtt laknak, akkor egy esti buli, mozi is felpumpálja vérnyomását, s onnantól mindenki hozzá igazodik.

Tudatosan örül a fiatalok programjainak, vagy az elköltözésüknek, de teste folyamatos rosszulléteket produkál. Mi történik? Nem meri átélni a szenvedést, amit érezne, ha elengedné gyermekét. Ehelyett tudattalanul „életmódot vált”, és gyermeke életében más módon biztosít helyet magának: támogató szülő helyett ápolásra szoruló „szegény beteg” lesz. És legtöbbször gyermeke bűntudatát így „beizzítva” – ahogy István és Rozi esetében is láttuk – el is éri, hogy a fiatalok vele maradjanak. Valójában törődésre, odafigyelésre, szeretetre vágyik, de nem ezt mondja, mert gyermekkori sérülései akadályozzák nyílt, őszinte kommunikációját.

Álruhába bújt motivációk

A mártírszülő szinte mindent felad, ami számára fontos lehetne, élete talán egyetlen értelme a gyermeke. Ennek ellenére állandó bűntudatot kelt benne: érezteti, hogy aki nem szülei akarata szerint cselekszik, az nem szereti a szüleit. Majd folyton felemlegeti az érte hozott áldozatokat, a vele kapcsolatos nehézségeket (milyen nehezen született, milyen sírós volt…), illetve, hogy mi minden vár rá, ha a gyereke nem „fogad szót”. Persze nem felejti el hozzátenni, hogy ő csak jót akar. Így már korán a gyerek kötelességtudatára épít, és folyamatosan fenntartja bűntudatát. Az így kialakított érzelmi függőséggel viszont – jó szándéka ellenére – szinte elviselhetetlen terhet rak rá. Tudatosan boldoggá teszi a szülői szerep, de manipulatív viselkedésével, állandó panaszkodásával, érzelmi zsarolásaival, tudattalanul produkált testi tüneteivel erős lelkiismeret-furdalást és félelmet kelt gyermekében.

A gyerekétől kapott szeretet révén próbálja megszerezni mindazt, amit a szüleitől nem kapott meg: a közelséget, a biztonságot, a megbecsülést, a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást. Tudattalanul azért szereti gyermekét, hogy az viszontszeresse, így mindig érzelmi szükségletei szerint meríthessen belőle. Működésmódja hátterében alacsony önértékelés áll: hogy kompenzálja, próbálja fontossá, sőt nélkülözhetetlenné tenni magát. Önfeláldozásával előbb-utóbb aztán mindent a hatalma alá von: sértődöttségén keresztül irányítja közvetlen és tágabb családját, érzelmileg zsarolja őket felnőttkorban is.

Válási mártírok – „Miattad vagyok boldogtalan!”

Van olyan szülő, aki alapvetően nem mártír típus, hanem válása után helyezi magát mártírpozícióba. Új szerepében manipulálni kezdi a gyermekét, és részben sikerrel jár, a szánalom és a kímélet mellett ugyanakkor rejtett haragot, viszolygást is kivált. A gyerekben erős félelmet kelt, ha a másik szülő ellenségesen, durván bánik a mártírszerepbe menekült szülővel, így a szükségesnél korábban átélheti a kiszolgáltatottság fájó érzését. Válás után a gyerekek kezdetben kényeztetik, kímélik mártírszülőjüket, igyekeznek tekintettel lenni rá, sajnálják, a kedvét keresik. Majd hamarosan kapiskálni kezdik, hogy szülőjük az áldozat szerepében saját érdekeinek megfelelően akarja irányítani az életüket.

A gyerekek azzal szembesülnek, hogy a felszín alatt rendkívül önző, így előbb-utóbb elfordulnak tőle. De ettől a mártírság még jobban fellángol, sőt a szülő önigazolást is lát helyzetére: „Lám, már a gyerekeim sem szeretnek…” A másik szülőjüket addigra sajnos már sokszor tartós ellenségüknek tekintik, és képtelenek szeretetteljes kapcsolatot ápolni vele, így könnyen magukra maradhatnak súlyos bűntudatukkal. S felnőtt párkapcsolatukban hasonló játszmákban találják magukat: problémák idején vagy maguk is mártírrá válnak, vagy állandó bűntudattal élnek, és érzéseikért persze társukat hibáztatják: „Miattad nem tehetem ezt vagy azt!” „Miattad vagyok boldogtalan!”

Kiteljesedés vagy hála?

A mártírszülőben az a téves hiedelem él, hogy a gyerekének hálásnak kell lennie, hiszen ő mindent megtett érte. Szerinte a hála azt jelenti, hogy gyermekének felnőttként is úgy kell élnie az életét, hogy abban elsődleges szerepet kapjon a vele való kapcsolattartás: a napi telefonálások, a róla való érzelmi gondoskodás. A hála azonban a generációk között mindig lefelé áramlik, a következő generáció felé. Felnőtt gyermekként csak úgy lehetünk hálásak szüleinknek, ha kellő tisztelet mellett jól neveljük gyermekeinket, a lehető legjobb szülőkké válunk. A szüleinktől kapott szeretetet, az átadott értékeket, a ránk áldozott időt, energiát saját gyermekeink felnevelésével adjuk nekik vissza.

S ehhez nem árt, ha előbb magunk is felnövünk, és a helyzeteket felnőtt szemmel látjuk, nem csupán egy érzelmileg sérült kisgyermek lelkével, így bűntudat nélkül azt tudjuk mondani: ezt én így csinálom, így szeretném, így gondolom, s szülőnkkel együtt keressük a mindkettőnk számára előnyös megoldásokat. Ha ezt elmulasztjuk, egy síron túl is ható bűntudatspirált tartunk fenn, amely akadályozza, hogy a saját életünket éljük. Felnőttként abban is döntést kell hoznunk, hogy mennyit adunk magunkból másoknak, tisztelve saját igényeinket és érzelmeinket, hogy a bűntudatos viselkedést ne örökítsük tovább saját gyerekeinkre, szintén tudattalanul. S ha megcsap bennünket a mártírság szele, ne feledjük: szülőként nemcsak adunk, hanem legalább annyit kapunk is gyerekeinktől - örömöt, szeretetet, élményeket, a szülővé válás, a további fejlődés lehetőségeit. Tehát a szülői lét soha nem egyoldalú önfeláldozás, hanem a kiteljesedés kölcsönös lehetősége. Legyünk hálásak ezért!

L. Stipkovits Erika klinikai és mentálhigiéniás szakpszichológus, hipnoterapeuta harmadik, Szeretettel sebezve – Szülőkről felnőtt gyerekeknek című könyve korábban jelent meg a HVG Könyvkiadónál.

Hasonló cikkeket a legfrissebb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat. Keresse az újságosoknál – online megrendelést és előfizetési akciókat pedig itt találhat.