A kapcsolat kezdetén, a lángoló szenvedélyszerelem eufórikus állapotában biztosak vagyunk abban, hogy álompár vagyunk. Úgy érezzük, megtaláltuk a másik felünket. A megbecsülés, az elfogadás megy magától. Felnőttként csecsemőre hasonlítunk: ahogy a pici az anyjával, mi is azonnali ösztönkielégítés mellett eggyé akarunk válni a szerelmünkkel, lehetőleg azonnal és örökre. Nincs szükségünk a külvilágra. A lángolás időszakában biztosak vagyunk abban, hogy szerelmünk képes kitalálni a gondolatainkat, kiolvasni vágyainkat a szemünkből. Elhisszük, hogy a másikat szeretjük, és a kapcsolatunk bensőséges, pedig ez gyakran egyáltalán nincs így. A szerelemben mindig önmagunkat vetítjük ki, azaz valójában önmagunkba vagyunk szerelmesek.

Legtöbbször saját ideálképünket „akasztjuk” a másikra, amit kicsi korunktól formál a környezetünk, és tudattalanul ezt szeretjük a másikban, miközben ő maga legtöbbször nem is ilyen. Meg vagyunk győződve arról is, hogy ki nem elégített vágyaink beteljesítését várhatjuk a másiktól. Ha nem szerettek bennünket eléggé, akkor ő apaként, anyaként ezt pótolhatja. A szerelmünktől kapott sok pozitív megerősítéstől magabiztosak vagyunk, és valóban jobbá válunk, mint amilyenek vagyunk. Mindezek tetejébe úgy érezzük, ez a boldog állapot örökké tart.

E „párkapcsolati szimbiózis” megszűnése viszont elkerülhetetlen, illúzióink szertefoszlanak. Sokan próbálták feltárni a titkot: meddig is tart a szenvedélyes szerelem, az álompárérzet. Az eredmény lehangoló: maximum 2-4 évig, de gyakran sokkal rövidebb ideig, és sajnos nem automatikusan jutunk a mélyebb társszerelembe, a teljes elköteleződés, a mély intimitásból fakadó szenvedély állapotába. Így egyszer csak keserűen látjuk, hogy nem vagyunk álompár, társunk megváltozott, és magunknak kell megfogalmaznunk, mire vágyunk és mire nem. Csalódottságunkban gyakran leértékeljük egymást, a másikat okoljuk a kudarcért, és ahogy halványul társunk nagyszerűsége, úgy foszlik szét a teljesség képzete, az álompárminőség realitása is. S eközben társunkat olyanná akarjuk formálni, amilyennek a kezdet kezdetén láttuk, látni akartuk. Ettől még több a konfliktus, elindul a küzdelem, kinek az elvárása, értékrendje, akarata érvényesüljön. S itt kezdődik a munka, hogy valódi álompárrá váljunk.

Hasonló a hasonlóval?

Ha a párok tagjainak hasonló az érdeklődésük és az értékeik, gyakrabban erősítik meg kapcsolatukat és egymást, így még jó darabig álompárnak érezhetik magukat. A közös érdeklődés mentén a partnerek örömmel vesznek részt számukra értékes, élvezetes programokon: együtt járnak koncertekre, fotóznak, néznek filmeket, sportolnak. A hasonlóságok megkönnyítik a közös döntéseket is, mert hasonlóak az elképzelések és az érvek. A természetkedvelő pároknak eszükbe sem jut lakást keresni a belvárosban. A takarékos párok a kockázatos befektetések helyett egyetértésben spórolnak. Egyszerűbb tehát az élet, ha magunkhoz hasonló párt választunk, de kevésbé fejleszti a személyiségünket, s gyorsan unalmassá válhat.

A baj akkor kezdődik, ha nagyon különbözünk, és társunk mássága miatt rendszeresen kíméletlenül leértékeljük egymást. A leggyakoribb különbözőségek az 1999-ben elhunyt Neil S. Jacobson amerikai klinikus-kutató szerint: közelség–távolság, kontroll és felelősség, vágás–visszavágás, átlagos–különleges, művész–tudós kapcsolatokban van.

A közelség–távolság különbözőségében az egyik fél közelségkereső, míg a másik távolságtartó. Például a közelségkereső nő szeretné, ha párja sokat lenne otthon, sokat segítene neki a háztartásban, sokat beszélgetnének, randiznának. A távolságtartó férfi viszont többet szeretne egyedül lenni, nyugodtan dolgozni, vadászni, számítógépezni. Ilyenkor a nő úgy érzi, párja már nem szereti, a férfi pedig szenved a nő állandó közeledésétől és elégedetlenségétől, így állandóan veszekednek.

A kontroll és felelősség esetében a felek közti vitát az okozza, hogy ki a felelős az élet egyes területeinek kontrollálásáért. A tradicionális családban a nő felel a háztartásért, a férfi a pénzkereső, ezzel szemben az egyenrangú kapcsolatokban nincsenek automatikus szerepek. A feladatmegosztás hiánya napi vitákhoz, konfliktusokhoz vezethet: ki takarítson, ki vigye a gyerekeket, kinek a munkája fontosabb.

A vágás–visszavágás alkalmával mindkét fél úgy érzi, a másik nem szereti, nem értékeli őt. „Nem szeretsz engem”– mondja az egyik. „De igen! Te nem szeretsz engem!” – vág vissza a másik. Ilyenkor egyik sem látja be, hogy a szeretetet sokféleképpen lehet kifejezni, más-más szeretetnyelvet használva: az egyik szívességeket tesz, a másik simogat, s mindkettő a szeretet megnyilvánulása.

Az átlagos–különös kapcsolatban a másság iránti vonzódás, majd kiábrándulás van leginkább jelen. Sok konvencionálisan élő ember vonzódik a kockázatkedvelőkhöz, vagy az ellentéte is gyakori: a kockázatosan élőnek kezdetben vonzó lehet a nyugalmas, konformista ember. A csalódás viszont mindkét esetben előre megjósolható. A szigorú szabályok szerint nevelt nő őrülten szerelmes lesz a vele teljesen ellentétes, bohókás fiúba, mert saját elfojtott vágyainak beteljesülését látja meg benne. Évek múlva azonban éppen ez a lazaság zavarja, otthonukban örök veszekedés tárgya lesz a rend, a férfi „normasértő” viselkedése.

A művész–tudós kapcsolatban az egyik az élet élvezetét, a játékosságot, a másik a teljesítményeket, a feladatokat tartja fontosnak. A művész az életükből a romantikát, a tudós a rendet, a rendszerességet hiányolja. Nyaraláskor a művész pihenni akar, élvezni a napot, miközben a tudós állandóan programokat szervez, amin persze mindig összevesznek.

Ezek a különbözőségek azonban nem feltétlenül váltanak ki kapcsolati krízist, ha kialakul és megmarad egymás kölcsönös elismerése és megbecsülése. Ehhez nem árt néha elővenni a választásunk idején hordott szemüvegünket, vagy felidézni pozitív emlékeinket kapcsolatunk hajnaláról.

Kölcsönös törekvés

Vannak párok, akik jól tudják kezelni a különbözőségüket, mert nem zavaró tényezőnek, hanem segítő jelenségnek tekintik őket. A laza sokat változhat, összeszedettebbé válhat a kényszeres „rendmániás” mellett, a kényszeres meg tanulhat lazítani a párjától. A gyermekek szerencséje is, ha életükben egyszerre élvezhetik a kreatív játékosságot és a biztonságot adó szabályokat. Az eltérő vélemények felpezsdíthetik a beszélgetést, a felek többet tanulhatnak egymástól. A szerepbeli különbségek megkönnyíthetik a munkamegosztást is, minimalizálják a versengést. Ha a férfi a család cukrásza, párja megerősítheti őt, ha nem verseng vele. Ugyanígy, ha a nő a pénzügyminiszter, a férfi elismerheti a fontosságát, és a nő dönthet arról, mennyi pénzt költhetnek a havi kiadásokra, beruházásokra. A különbségek tehát kiegészülést is jelenthetnek életünkben, lehetővé téve, hogy egymás eltérő képességeire támaszkodva hatékonyabb, teljesebb életet éljünk.

Sajnos gyakoribbak azok a párok, akik a különbözőséget összeférhetetlenségnek élik meg, ráéreznek egymás fájó pontjaira, s a veszekedéseik alkalmával, dühükben is azt támadják. Akkor fejlődhetünk, ha megváltoztatjuk a különbségek felfogásmódját: inkább azok pozitív részét értékeljük. Így a kezdetben kiirtandónak tartott különbségek a szeretet és intimitás forrásai lehetnek, és lehetővé tehetik, hogy egymás eltérő képességeire támaszkodva gazdagabb, teljesebb életet éljünk.

Ha a boldogság titkát keressük, tudnunk kell, hogy a lényeg nem az, hasonlók vagy különbözőek vagyunk-e, hanem hogy mennyire kölcsönös a törekvésünk egymás megbecsülésére és elismerésére. Mind a hasonlóságok, mind a különbözőségek lehetnek a tartós és harmonikus együttélés alapjai, mert mindkettő lehet a kölcsönös megbecsülés forrása, ha mindennap éreztetjük a társunkkal elismerésünket, hogy fontos nekünk, amit tesz.

Így levetkőzzük félelmeinket és bizonytalanságunkat, mélyen megnyílunk, s a társunk is ugyanígy van ezzel. Az ilyen kapcsolat kialakulásához sok közös élmény – pozitív és negatív egyaránt –, valamint hosszabb ön- és társismereti munka kell. Amikor eljutunk a mélyebb kötődéshez, amikor már nem a szerelembe és idealizált képzeteinkbe vagyunk szerelmesek, hanem igaz társba, akit mélyen ismerünk, elfogadunk és megbecsülünk erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Amikor már felismerjük, hogy a párkapcsolat biztos háttér, és nem egyéniségünket gúzsba kötő érdekközösség. Amikor mi magunk válunk álomtárssá, és nem azt keressük. Amikor társunkat nem a saját boldogulásunk eszközének tekintjük, hanem kölcsönös, új fejlődési lehetőségeket rejtő életközösségünk részének, akkor menetelünk a valódi álompárrá válás útján.

L. Stipkovits Erika cikke a HVG Extra Pszichológia 2015/1. számában jelent meg. Hasonló témájú írásokat aktuális számunkban is olvashat, mely május 22-én jelent meg, ezúttal az apaság témájával foglalkozunk. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!