Két éve végeztem a főiskolán, amikor gyakornoki állást kaptam egy kiállításszervező cégnél, amelyből aztán teljes idős munkaviszony lett. Tökéletes lehetőségnek tűnt: a tanult szakterületemen dolgoztam, és elég pénzt kerestem, hogy törlesszem a diákhitelemet. Ám az újdonság varázsának elmúltával kimerültem.

Belefáradtam a napi másfél órás ingázásba, és abba, hogy próbálok beilleszkedni a felnőttség ideájába, amely unalmasnak, szürkének és száraznak tetszett. Hónapokkal korábban eladományoztam minden színes ruhámat, bő pulóveremet és „nem irodai” szerelésemet.

Belefáradtam a szerepjátszásba

Konkrétan senki sem mondta, hogy így tegyek, de egy belső hang folyamatosan erre ösztönzött, és nem érdekelte, hogy ezzel eladom a lelkem. Egy ponton belefáradtam a szerepjátszásba, de túl félénk voltam, hogy teljes egészében ki merjem fejezni magam.

Hiszem, hogy az ember kreatív és lelkileg ellenálló lény. Mindig megtaláljuk az utat vissza önmagunkhoz, úgyhogy azt tettem, amit mindig is szerettem: kézműveskedtem. Zsugorfóliából banánfülbevalót készítettem, ami a gyerekkoromra emlékeztetett. Mindennap büszkén viseltem a fülbevalót, miközben a szökést tervezgettem.

HVG Extra Pszichológia

Senki nem mondta meg, mit tegyek

Végül azzal az elhatározással hagytam ott a munkámat, hogy megengedek magamnak három dolgot. Engedélyeztem magamnak, hogy: 1. alkossak a kezemmel, 2. a magam kedvéért tanuljak (nem alkalmazottként), 3. megtaláljam saját kreatív hangomat (nem azt a kreativitást, amelyet a tanárom, a társaim vagy a munkahelyem előzetesen jóváhagy).

Szerencsés voltam, mert a családommal éltem, mialatt mindezt kigondoltam. Tudtam, hogy nehéz lesz, de arra nem számítottam, ami a következő hónapokban történt. Egy hónapja ültem otthon egyedül, és belesüllyedtem a depresszióba.

Miután kiléptem a munkahelyemről, életem strukturáltsága, amelyet mások határoztak meg számomra, teljesen szétesett. Se munkahely, se iskola, ami megmondja, mit tegyek, nekem magamnak kellett döntenem. Úgy éreztem, senki sem venné észre, ha eltűnnék a föld színéről.

Figyelni a jelzésekre

Emlékszem arra a bizonyos délelőttre: miután ismét elblicceltem a zuhanyzást, otthon üldögéltem, arcomat a tízórai napfényben fürösztve, olyan üresség szállt meg, amit soha többé nem akartam érezni. Eszembe jutott egy könyv, amit hónapokkal azelőtt olvastam – a kedvesem spontán ajándéka volt, egy ikonikus, sárga könyvecske: Self-Parenting: The Complete Guide to Your Inner Conversations (Önfelnevelés: Útmutató a belső párbeszédhez).

Átfutottam a fejezeteit, és érvényesnek éreztem tőle a saját érzéseimet, mert azt írta, mindannyiunknak van belső hangja, amelyet meg kell hallanunk. Döntésképtelenségünk nem jellemhiba, hanem jelzés számunkra, hogy hallgassunk figyelmesebben a belső hangokra, és oldjuk meg a köztük lévő konfliktust. 

Olvassa tovább Tiffany Trieu írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a belső gyermekkel és az önazonossággal foglalkozunk.

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!