És ahol az a másik ember tart önmagával, addig képes eljutni a velünk meglévő kapcsolatában is.
A fenti állítás keményen kimondja, hogy teljesen mindegy, mit csinálsz, vagy nem csinálsz, ha a másik eszköztára limitált. Sőt, minél inkább meg akarod tenni érte, miatta és helyette, annál inkább fenntartod az egyensúlytalanságot, vagyis annál inkább hiábavaló, ha a másik nem teszi meg ugyanezt önmagáért és a kapcsolatért.
Ebből aztán következik, hogy a párválasztásunk nagyban múlik az önismeretünkön, s kapcsolatunk sikeressége a társunk önismeretén is. Nem vagyunk mindenhatóak, s így hiába akarunk valamit nagyon, ha ezzel a szándékkal és cselekvéssel magunkra maradunk a kapcsolatban.
Az is igen erős szembesülés, hogy mindebből kifolyólag sokszor nem is jelen időben reagálunk egymásra, hanem múltbeli sérelmeket hordozunk, és azokra reagálunk a másikon keresztül. Vagy a társunk viselkedik úgy velünk, amihez nekünk semmi közünk nincsen, és hiába magyarázzuk kézzel-lábbal, ő makacsul ragaszkodni fog a saját megéléséhez, ami meglehet, hogy teljesen más, mint a saját megélésünk.
Így az a szokványos kérdés, hogy „kinek van igaza” nem vezet semerre, mert mindenkinek a maga terében és idejében meglehet, hogy igaza van, csak az éppen nem a párkapcsolat terében zajló, jelen idejű helyzetre adott reális reakció. Amikor a saját fejünkben vagyunk elakadva, akkor onnan nagyon nehéz átnyúlni a másikhoz, vagy befogadni a másikat, mert a sok reflektálatlan sérelem falat képez, és nem jutunk át egymáshoz sehogy sem.
Metafizikai mélységek
Így aztán több szinten is találkozhatunk egymással, a saját és a másik igényszintjének, valamint a kapcsolat fejlődési dinamikájának függvényében, és ez életszakaszonként is változhat.
Fiatalon, amikor még önmagunkat kevésbé ismerjük, valamint a fókuszunk inkább a külső megjelenésünkre irányul, általában a másik emberben is a megjelenése, a fizikai vonzereje szólít meg, és e mentén kezdünk kapcsolódni, szexualitásunkat felfedezni.
Később, amikor már az elköteleződés felé tartunk, fontossá válik a másik élethelyzete, céljai, hogy azok közösek legyenek a mieinkkel, de itt még mindig csak keretekről és nem tartalmakról van szó. Hogy eljussunk oda, meg kell lelnünk a saját tartalmainkat, hogy felmérhessük, mi a fontos nekünk – ez kell ahhoz, hogy tudjuk, mi a fontos a másikban.
Ez önismereti úttal jár együtt, évekkel, tapasztalásokkal, csalódásokkal és belső munkával.
Olvassa tovább Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben kapcsolatainkkal foglalkozunk.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!