Pszichológia magazin HVG Extra Pszichológia 2023. október. 31. 17:30

Mindannyiunknak előbb-utóbb szembe kell néznie a múlt erejével

Manapság divatos lett bármilyen problémára, fájdalomra azt mondani, hogy el kell engedni. Engedjük el a múltat, ne őrlődjünk rajta, hiszen ami volt, elmúlt, azon változtatni már úgysem lehet. Ebben persze van igazság, de a valódi kérdés nem az, hogy mi elengedjük-e a múltat, hanem hogy a múltunk elenged-e minket.

A múlt jelenünkre gyakorolt hatását, fogva tartó erejét, úgy tűnik, gyakran alábecsüljük. Pedig múltbeli tapasztalataink befolyásolják az emberekbe vetett bizalmunkat vagy bizalmatlanságunkat, az előítéleteinket, viszonyulásunkat saját magunkhoz és másokhoz. Minél nehezebb és fájdalmasabb volt a múltunk, minél több sebet kaptunk, annál valószínűbb, hogy a jelenben is fájnak, hogy a múltunk fogva tartja a gondolkodásunkat, a reakcióinkat, a kapcsolatainkat.

Önvédelem gyermekkorban

Rendelje meg online!

Felnőttkori gondolkodásunk, világnézetünk alapjait gyerekként alakítjuk ki, és sokszor észre sem vesszük, mennyire erősen befolyásolja a hétköznapi életünket, kisebb-nagyobb döntéseinket. Úgy is mondhatnám, a múltunk hatása sokszor az orrunknál fogva vezet minket. A gyerekkorban kialakult világnézetünk alapján látjuk sokszor a jelent is.

Gyerekkori sémáink automatikusan lépnek életbe felnőttkorunkban, a gyerekkorban kialakult megoldóképleteket akaratlanul, tudattalanul használjuk. Gyerekkori félelmeink által vezérelve falakat építünk magunk köré. Ezek a falak biztonságot adtak akkor, a múltban, felnőttként viszont akadályozhatnak, korlátozhatnak.

Ahogy Fodor Ákos költő írja: „Kapaszkodókat / gyártunk s mire / eszmélünk: / kész is a ketrec.”

Ami gyereklélekkel, az akkori körülmények között hatékony önvédelmet vagy megoldást nyújtott, felnőttkorunkra börtönné, fogsággá válhat. És épp azért, mert biztonságérzetet adott, egyáltalán nem könnyű belőle kiszabadulni. Mert nem a múltat kell elengedni, hanem a múltban kialakított kapaszkodóinkat, amikhez még felnőttkorunkban is gyakran foggal-körömmel ragaszkodunk.

A kapaszkodók elengedése

Ahhoz, hogy a ketrecünket el tudjuk kezdeni lebontani, a kapaszkodókat el merjük engedni, ahhoz foglalkozni kell a múlttal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy még nagyszülő korunkban is éjjel-nappal a gyerekkori sérelmeinkkel foglalkozunk.

Hanem hogy tudatosítjuk azokat a hatásokat, amik a tudattalanunkat alakították – ezáltal már tehetünk az ellen, hogy ne az orrunknál fogva vezessenek a múltban kialakult sémáink, hogy ne a múltban kialakult automatizmusok lépjenek életbe reflexszerűen minden döntésünknél. Amíg nem veszünk tudomást a múltunkról, amíg nem próbáljuk megérteni, miben korlátozza a jelenünket, addig változtatni sem tudunk.

Elfelejteni önmagamat is

Nagyon sokáig megpróbáltam nem foglalkozni a múltammal. Mindennél jobban szerettem volna elfelejteni, eltemetni, rácsukni egy ajtót és zárva tartani. Úgy éreztem, új, tiszta lapot szeretnék, amit nem szennyezhetnek be a múltbeli élményeim.

Csakhogy a múltam felejteni akarásával saját magamról is megfeledkeztem. A múltbeli sérelmeimet, sebeimet figyelmen kívül hagytam, amik nemhogy nem gyógyultak be, hanem tovább mérgezték a lelkem. Mivel figyelmen kívül hagytam a saját sebeimet, a saját vágyaimat, igényeimet, sőt úgy tettem, mintha nem is lettek volna, másoknak is megengedtem, hogy ne legyenek tekintettel rám.

Így persze még több sebet szereztem, a múltból eredő problémáimat csak növeltem azzal, hogy nem foglalkoztam velük.
Nem vettem észre, hogy a múltbeli érzéseim vezérlik a döntéseimet, illetve azt, ahogy a kapcsolataimban működtem. Gyerekkoromban hatékony védelemnek tűnt, hogy mindenki kedvében járok, nem veszek tudomást saját magamról, a saját igényeimről, csak másokéról, és igyekszem annyira észrevétlen lenni, amennyire csak lehet, hogy ne irritáljam a környezetemben élő felnőtteket. Gyerekként ez tűnt a legjobb megoldásnak, a legjobb önvédelemnek.

Hosszú-hosszú évekig észre sem vettem, hogy felnőttként automatikusan ugyanígy működöm, sok pofon, csalódás kellett, mire ráeszméltem, hogy ez nemhogy nem hatékony, hanem szörnyen ártalmas. Nem véd, hanem bánt. A gyerekkori félelmeim irányították, hogy rettegtem a konfrontációktól, rettegtem kimondani, ha nem érzem jól magam, rettegtem kimondani az igényeimet, ezért csak alkalmazkodtam, tűrtem, nyeltem.

Határok nélkül

Ami kapaszkodónak tűnt gyerekként, ketreccé vált. Mások elvárásainak a ketrecévé. Nem tudtam már különbséget tenni mások elvárásai és a sajátjaim között, fogalmam sem volt, hol vannak a határaim. Sőt, úgy nőttem fel, hogy nem lehetnek határaim, minden határhúzási próbálkozásomat, minden ellenkezési kísérletemet kemény megtorlás, büntetés követett.

Az agyam a határhúzást, a saját igényeim megfogalmazását büntetendő, félelmetes dolognak rögzítette, az erről lemondást pedig önvédelemnek. Mikor felnőttként megfogalmazódott bennem, hogy egy kapcsolatomban valami nem tetszik, annak kimondása, sőt, már a puszta gondolat is irtózatos félelmeket ébresztett, így teljesen logikus megoldásnak tűnt a mély hallgatás róla.

Lebontani a falat

Így kerültem észrevétlenül a múltam fogságába, a kapaszkodóimból ketrec lett, ahol már nem szereplő voltam, csak fogoly. A ketrecből kiszabadulni elképzelhetetlennek és ijesztőnek tűnt, ott maradni viszont ismerősnek és biztonságosnak. Múltbeli tapasztalataim irányították a döntéseimet, a reakcióimat, múltbeli félelmeim vezérelték a bánásmódot önmagammal, valamint a működésemet a kapcsolataimban.

Mikor ezt átláttam, kínkeserves felismerés volt, minden porcikámnak fájt. Viszont ez a felismerés segített ahhoz, hogy el tudjam kezdeni lebontani a körülöttem lévő falat. Hogy el merjem kezdeni kiszabadítani magam onnan. Hogy megtaláljam hosszú évek, évtizedek után a saját határaimat, a saját igényeimet, majd szépen lassan ezeket merjem kimondani is. Hogy el tudjak kezdeni jól bánni saját magammal. Ha nem ismertem volna fel a múltam fogságát, sosem tudtam volna kiszabadulni belőle.

Ahogy tudatosítjuk a múltunk hatását, befolyását a jelenünkre, úgy tudjuk enyhíteni is azt. Minél jobban látjuk, hogy miként alakítja a múltunk a jelenünket, annál könnyebben tudunk tenni ellene. Akkor tudunk olyan életet élni, amit már nem a múltunk fogságában töltünk.

Sebestyén Eszter pszichológus

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!