Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hogy optimista legyen? Hogy felnőtt korában bizalommal forduljon a külvilág és az emberek felé, de vigyázzon is magára? Legelőször saját magunkkal kell tisztában lennünk.
Az antropológus Lionel Tiger az optimizmust az emberi faj egyik legmeghatározóbb és legadaptívabb jellemzőjének tekinti. Elképzelése szerint az optimizmus először a jövőről gondolkodás (az anticipáció) képességének kialakulásakor jelenhetett meg. Ugyanis ha valaki a jövőről gondolkodik, akkor képes a saját halálát is előre látni – Tiger szerint az ebből fakadó félelem ellensúlyozására alakult ki az optimizmus.
A pszichológiai kutatások is arra utalnak, hogy az egészséges működéshez az segít hozzá, ha a jövőt egyfajta „illuzórikus ragyogásban”, azaz a reálisnál kicsit pozitívabb színben látjuk. Természetesen ez addig igaz, amíg az elvárásaink nem annyira irreálisak, hogy emiatt folyamatosan csalódások érnek minket.
Bár a bizalom, az optimizmus és a biztonság élménye akadémiai szempontból szétválasztható, ebben a cikkben rokon élményeknek tekintem őket. Hasonló kérdésre vonatkozik mindhárom: Vajon mennyire érezzük a világot és a kapcsolatokat olyan biztonságos, puha helynek, amelybe nyugodtan beleengedhetjük magunkat?
Temperamentum és gyereknevelés
Hiába nevezte Tiger az optimizmust a legmeghatározóbb jellemzőnknek, sok olyan embert ismerünk (sőt, talán mi magunk is ilyen emberek vagyunk), akikre ez nem tűnik igaznak. A harmincas évei közepén járó Krisztina például szinte semmilyen helyzetben nem érezte ezt a biztonságos légkört. Szorongást élt át mások társaságában, szorongást élt át a teljesítményével, az egészségével, és úgy általában a világgal kapcsolatban. Vajon ki vagy mi lehet ennek az oka? Krisztina genetikai öröksége? A szervezetében keringő hormonok és neurotranszmitterek? A szülei viselkedése, vagy gyerekkora eseményei?
Hogy elkerüljem a túlpszichológizálás hibáját, mindenképp tisztáznunk kell, hogy az optimizmusunknak, szorongás- és bizalomszintünknek van bizonyos fokú genetikai és biológiai alapja. Ezek az alapok alakítják a temperamentumunkat (azaz az érzelmi-hangulati alapbeállítódásunkat), ami gyerekkorunkban nagymértékben befolyásolja a szülők nevelési stílusát.
Egy 2005-ös amerikai kutatásban ezzel kapcsolatban azt találták, hogy ha három- és hatéves kor között „nehéz” a gyerek temperamentuma (azaz nagyon mozgékony, sokszor él át negatív érzelmeket és ritkán együttműködő), akkor megnő annak a valószínűsége, hogy három évvel később az anya érzelmileg távolságtartóbb lesz, alacsonyabb lesz a toleranciaszintje, és általában sokkal szigorúbb lesz a gyerekkel.
Ha pedig ilyen az anya viselkedése, akkor megnő annak a valószínűsége, hogy 21 évvel később a gyerek pesszimistábban, sötétebben látja a világot és a jövőt. Tehát a nehezebben kezelhető gyerek esetén a szülőknek problémásabb olyan nevelési stílust alkalmazniuk, amely hosszú távon pozitív irányba hangolja a gyerek látásmódját.
Olvassa tovább Szondy Máté pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a valósággal, realitással, történeteinkkel foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
