Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyszer mindannyian elhagyjuk a szülői házat, és gyermekkorunk élményei, a minket formáló, alapvető kapcsolataink befolyásolják a jelenünket. Szavainkkal lezárhatjuk a múltunkat, de a benne rejlő erő a felszín alatt megállíthatatlanul hömpölyög tovább. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi szabályozzuk ezt az áramlást, vagy az irányít minket.
A kilépés a szülői házból a felnőtté válás és újfajta élet lehetőségével kecsegtet. Ennek küszöbén, kimondva-kimondatlanul, a legtöbbünk fejében ideális kép él arról, hogyan szeretnénk élni, milyen a jó párkapcsolat, mi kell a boldogsághoz. Elindulunk ezen az úton, de sokan egyszer csak azt vesszük észre, hogy eltévedtünk.
Csak sodródunk, dolgozunk, kevés az örömünk, feszültséggel teliek a mindennapjaink, lehet, hogy újból és újból ugyanazokat a köröket futjuk a szerelmeinkben, nem tudunk kilépni az ördögi körből, elégedetlenek vagyunk magunkkal és a körülményeinkkel, pótcselekvések tartanak egyensúlyban.
„Nem jött be az élet”. Ha ismerős ez a feszítő érzés, és mellette áll a vágy a változtatásra, elengedhetetlen a visszatekintés a múltunkba, és annak megértése, miféle pozitív és negatív erők, minták, belénk kódolt üzenetek működtetik mai önmagunkat.
Ártó hagyaték
Ne legyenek illúzióink: ez nem lesz sem könnyű, sem gyors. Mint ahogy az is csupán illúzió, hogy a család mindenki számára egyet jelent a boldog, meleg, védelmező burokkal, ahol értékesnek és szerethetőnek ismerik el őt, a gyereket. Vannak családok, ahol ez megvalósul, így e családok gyermekei nagyrészt pozitív énképpel vághatnak bele a leválás elkerülhetetlenül fájdalommal járó folyamatába, képesek megőrizni és újrateremteni a szeretettel, elégedettséggel, bizalommal teli kapcsolódásokat szerelemben, munkában, barátságokban.
Más családok azonban nem ezzel a hagyatékkal indítják útnak a fiatalt. A lelki vagy fizikai bántalmazás különféle fokai, megnyilvánulásai így (többek között) a szerethetetlenség, kiszolgáltatottság, elutasítottság, önutálat masszív beépülését okozzák a fiatal önmagáról kialakított képébe, és sokszor a kapcsolatokat pusztító mintákkal, kapaszkodók nélkül löki ki őt a nagyvilágba.
Ahogy ezt a negyvenes éveiben járó egyik asszony megfogalmazta: „Sosem hittem, hogy megérdemlem, hogy szeressenek. Minél mélyebben nézek önmagamba, annál mocskosabbnak látom magam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ez nehogy kiderüljön. Bár a férjem mellettem van régóta, meggyőződésem, hogy nagyrészt azért, mert lesem minden kívánságát. Gyakran mégis elégedetlen velem, és ilyenkor úgy érzem, egy senki vagyok, és rettegek, hogy ha elhagy, örökre egyedül maradok. Az anyám szerint csak jobban kéne igyekeznem, de a lustaságom már neki is sok gondot okozott gyerekkoromban.”
Légüres térben
A leválás nemcsak fájdalmas, de fenyegetővé is válhat, bármennyire negatív volt is a kötelék a szülőkhöz: sokszor nem csupán a berögzült sémák leépítése nehéz, jóval mélyebbről fakadó szorongás réme is felsejlik: ha a legalapvetőbb kapcsolatot jelentő kötelék felbomlik a leválással, marad-e valami a helyén a fájdalmon, félelmen, dühön, magányon vagy a légüres téren kívül?
Van-e mire támaszkodni, képesek vagyunk-e, és ha igen, hogyan tudjuk újrateremteni önmagunkat, az önmagunkról és a kapcsolatainkról alkotott képünket? Mivel mindnyájunknak szükségünk van a kötődésre, e fájdalom és fenyegetettség ereje gyakran ismételten életre hív, és benn tart negatív, pusztító, de ismerős, így biztonságosnak tűnő kapcsolatokat, élethelyzeteket. Óriási erőre, támaszra és türelemre van szükség kilépni ezekből. Énképünk átalakítása és a szüleinktől az egészséges távolság kialakítása hosszú idő, évek kitartó munkája szükséges hozzá.
Hogyan végezhetjük el ezt a lelki munkát? Olvassa tovább Gregó Enikő pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a külső-belső szabadsággal foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
