Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A hétvégén Budapestre látogatott a 88 éves, francia Michel Odent, aki több évtizede jelentős szerepet játszik a szülés történetének alakításában. Nálunk leginkább a Mindannyian a víz gyermekei vagyunk című könyv szerzőjeként ismerik. A szülésznők, bábák és szülészorvosok részére tartott workshop után beszélgettünk vele.
Michel Odent először a kezdetekről mesélt a Szülés tegnap, ma és holnap című, vasárnapi műhely után – arról, hogy az ember életére sok minden hat, és néha úgynevezett véletlenek is alakíthatnak azon, merre indul el valaki. Az ő sorsát biztos befolyásolta, hogy orvostanhallgatóként hat hónapot töltött egy párizsi kórház szülészeti részlegén 1953-ban. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az a meghatározó élménye, hogy a bábák szinte láthatatlanul vannak jelen a szüléseknél, csendben kötögetnek a sarokban. Ez a kép a mai napig meghatározza azt, ahogy a szülésre gondol.
Odent ezután sebésznek tanult. Az ötvenes években alakult ki egy új műtéti eljárás a császármetszéseknél. Ebben az időben a szülészetre specializálódott orvosok – akik egyébként kevesen voltak – nem rendelkeztek sebészeti tudással, a császármetszéseket ezért sebészek csinálták. Így ismerkedett meg ő is az új műtéti technikával a sürgősségi ellátás keretében.
A vajúdó kádak megszületése
„1962-ben kerültem Pithiviers városának állami kórházába a sebészetre. Akkoriban az intézmény kis szülészeti részlegén nem volt orvos. Amikor a két bába megtudta, hogy egy jó nevű szakember mellett dolgoztam a párizsi szülészeten, és ismerem a császármetszés új módszerét, engem hívtak a műtétekhez. Akkoriban még újdonságnak számított egészségügyi intézményben szülni – kórházba addig csak meghalni mentek az emberek –, hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy változtatni kell a körülményeken, ha azt szeretném, a nők otthon érezzék magukat. Így születtek meg a szülőszobák a vajúdókáddal, ahol a leendő anyukák elfelejtkezhettek arról, hogy kórházban vannak. Ez akkoriban alapjaiban eltért attól, amit a körülöttünk lévő intézményekben csináltak.”
Pályaválasztásában a véletlen szerepén túl Odent az édesanyját is megemlítette, aki egy, az 1930-as években teljesen úttörőnek számító módszert talált ki az olvasás tanításában: a szóképes olvasást. A szülész is ennek segítségével tanult meg eligazodni a betűk között. „Az a mód, ahogy olvasni tanulunk, bizonyára hatással van a gondolkodásunkra” – magyarázta. „A hagyományos olvasástanítás betűkre szedi szét a nyelvet, analizál, elkülönít. Ezzel szemben a szóképes módszer az egészre koncentrál, láttatja a részek közötti kapcsolatokat. A számomra oly fontos interdiszciplináris szemléletnek is ez a célja, hogy képesek legyünk egységben látni a világ jelenségeit.”
Egyedül a védelem elfogadható
Az 1960-as évek eleje óta szinte minden megváltozott a gyerekek világra jövetele körül. Odent szerint ma elsősorban arra lenne szükség, hogy megértsük a szülés fiziológiáját, és tekintettel legyünk a szülő nő alapvető szükségleteire.
A folyamat komplikációmentes előrehaladásához az agynak nyugalomra van szüksége, tehát a környezet egyetlen feladata, hogy a szülő nőt megvédje mindattól, ami stimulálhatja az agyműködést, ami felkeltheti a figyelmet: ezért veszélyes például egy szülő nőhöz beszélni, de ilyen zavaró tényező a fény is. Egy vajúdó nőnek „kifelé” nem szabad figyelnie semmire, mert akkor elindul az adrenalintermelés, vagyis nem termelődik oxitocin, a szüléshormon.
A szülész hangsúlyozta, hogy ez egy egészen új gondolkodásmódot jelent, hiszen mostanáig a nők segítéséről beszéltek, ami téves megközelítés. „Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy egy ösztönös folyamatot nem lehet segíteni vagy irányítani, de kontrollálni és uralni sem. A védelem az egyetlen elfogadható szó.”
A szülés maszkulinizációja
Az apák szerepével kapcsolatban Odent óriási tapasztalattal rendelkezik: kísért kórházi szüléseket apák nélkül, azután később az ő jelenlétükben. Ezt követően otthonszüléseknél volt jelen, eleinte apákkal, majd nélkülük. Több évtizedes pályája során arra jutott, hogy a hosszú, nehéz szülések egyik leggyakoribb oka az apa jelenléte.
„Az elmúlt évtizedekben a szülés maszkulinizációja figyelhető meg. Még az 1950-es években is sok otthonszülés volt, az apák akkoriban maximum a vízforralásnál segédkeztek. Azután megjelentek a férfiak: először mint szülészorvosok, azután az új, kórházi szüléshez alkalmazkodva az apák is feltűntek a szülőszobában, a szülés férfiüggyé vált. De az apák kérdését sem önmagában kell nézni, hanem összefüggéseiben: a nők többsége ma már nem szül ’természetesen’. Elenyésző számú gyerek jön a világra természetes oxitocinhormonok felszabadulásával, a nők többsége nem a saját hormonjaira támaszkodik, amikor életet ad a gyerekének. Hanem vagy mesterséges oxitocininjekciót kap – ami ma már a legszegényebb országokban is széles körben elérhető –, vagy császármetszéssel segítik világra a magzatot, amikor szintén nem termelődik oxitocin az anya szervezetében. Tehát eljutottunk oda, hogy a „szerelemhormonra” többé nincs szükség a gyerekszüléshez. Meggyőződésem, hogy ez nem a bábák és szülészorvosok problémája, hanem mindazoké, akiket érdekel az emberiség jövője.”
A szerelemhormon nélküli új világ
Odent felhívta a figyelmet arra, hogy kutatások sora bizonyítja, mekkora szerepe van a hormonoknak, így az oxitocinnak is az ember viselkedésében. Ebben a tekintetben egy 1979-ben elvégzett kísérlet jelentett fordulópontot, amikor kutatók oxitocint fecskendeztek olyan patkányok agyába, amelyeknek még nem volt kölykük. Ezek az állatok kifejezetten nem kedvelték az idegen kölyköket, olyan nőstény is akadt, amelyik agresszíven rátámadt a kicsikre. A hormon hatására teljesen megváltozott a viselkedésük: az első útjukba kerülő kölyköt gondozásukba vették, és nekiláttak fészket építeni.
Azóta számos vizsgálat alátámasztotta, hogy a jól ismert funkciók (méhösszehúzódás, tejelválasztás, anyai kötődés) mellett az oxitocin jelentős szerepet játszik a szociális viselkedés szabályozásában is. Ezért is vált kutatása „slágertémává” az elmúlt évtizedben.
A francia szülész nem állítja, hogy ez a jelenség – a természetes oxitocin eltűnése a szülés körül – jó vagy rossz, egyszerűen arra buzdít, hogy kérdéseket tegyünk fel. Abban hisz, hogy nem véleményekre vagy teóriákra van szükség, hanem releváns kérdésekre, hiszen egy sor elemzésre váró probléma áll előttünk. Milyen lesz az új világ, ahol már nincs szükség a szerelemhormonra egy olyan kritikus életszakaszban, mint amilyen a szülés? Mi a jövője egy olyan generációnak, amelynek a jelentős része császármetszéssel jön a világra, és változtat-e ez a tény az emberek szociális viselkedésén, egész későbbi életén? Egyáltalán, lehetséges, hogy ettől az ember is átalakul?
Névjegy: Michel Odent sebészorvosból lett szülész. A francia Pithiviers Kórház szülészeti osztályán az 1960-as években elsőként vezette be a vízben szülés és az otthonias szülőszobák gyakorlatát. Kórházi pályafutása után otthonszüléseket kísért, kutatóorvosként pedig Londonban megalapította a Primal Health Research Centert (az Elsődleges Egészségkutató Központot), amely főleg a korai élmények hosszú távú következményeit vizsgálja. Mintegy ötven tudományos tanulmány szerzője, tíz könyve húsz különböző nyelven jelent meg.
Gócza Anita
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, mely érzelmeinkkel, az érzelmi intelligenciával foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk a Pszichológia Plusz párkapcsolati különszámmal. Aktuális számunkat meg is rendelheti.
