Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A negyvenes éveink közepén ismét feltesszük magunknak a kérdést: mi az életünk értelme? Ez fordulópontot hozhat, különösen, ha életünk első felében olyan utat követtünk, amelyet inkább az motivált, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak.
Amikor Erik H. Erikson amerikai pszichológus 1950-es években megfogalmazott pszichoszociális fejlődéselméletéről olvastam, nagyon megfogott az alapgondolat, miszerint modellje az életen át tartó fejlődést tartotta szem előtt. Erikson nyolc különböző életkori szakaszt vázolt fel. Az egyes szakaszokban mindig új kihívásokkal szembesülünk az életünk során, vagyis minden életkori intervallumhoz köthető fejlődési krízis. Ha sikeresen megküzdünk az egyes szakaszok kihívásaival, növekszik az énerőnk, fejlődik a személyiségünk, és minden esélyünk megvan arra, hogy a következő életkori szakasz feladataira fordítsuk az energiáinkat. Ellenkező esetben a korábbi szakaszok megoldatlan problémái sok nehézséget okozhatnak később.
Elképzelhetjük, hogy egy gyereknek, aki gyenge teljesítményt nyújt áltanos iskolai tanulmányai során, netán ezért még az osztálytársai ki is csúfolják, serdülőként milyen nehéz lesz megtalálnia a saját identitását, és leküzdenie kisebbrendűségi érzését. Igaz, a családi környezet, vagy más területen – sportban, művészetben – nyújtott teljesítmények megadhatják a siker élményét és kompenzálhatják a negatív tapasztalatokat.
Másik példa: idősebb korban, amikor már kevésbé érezzük magunkat produktívnak, könnyen erőt vehet rajtunk a kétségbeesés, pedig ennek az életszakasznak a nagy fejlődési lehetősége olyan teljesség megélése, ahová a korábbi életszakaszok kihívásaival sikeresen megküzdve juthatunk el, és gyümölcse nem más, mint a bölcsesség.
Mit akar a lelkünk?
Az életen át tartó fejlődés nemcsak Eriksonnál, de Carl Gustav Jung svájci pszichiáter munkásságában is megjelenik. Ő a személyiség kibontakozását az úgynevezett individuáció folyamata révén képzelte el. Ez a folyamat részben a személyiségünk árnyékos (tudattalan) aspektusainak tudatosításával valósulhat meg, szorosabb kapcsolatba kerülve mélyebb önvalónkkal, a személyiségünk központjával, amit Jung mély énnek (Selbstnek) nevezett. Ugyanakkor minőségi különbséget látott az élet első és második felének lelkisége között.
Richard Rohr amerikai lelkiségi író Jung gondolatai alapján ezt úgy fogalmazta meg 2011-ben, hogy az életünk első felében az a feladatunk, hogy erős „tárolóedényt” vagyis önazonosságot építsünk, a második felében pedig, hogy megtaláljuk azt a tartalmat, amellyel a tárolóedényünket megtöltjük. Az élet első felében megszilárdítjuk az önazonosságunkat, megteremtjük az otthonunkat, kialakítjuk a kapcsolatainkat, a barátságainkat, a közösségünket, azaz megfelelő alapot építünk az életünknek. Az életünk második felében meg kell találnunk a feladatunkat, a rendeltetésünket, vagyis fel kell tennünk a kérdést: mit akar a lelkünk. Nem a szüleink, nem az egónk és nem is a környezetünk, hanem valóban a lelkünk. Ha képesek vagyunk megtalálni a lényünk legmélyéről érkező választ erre a kérdésre, azzal új fejlődési irányt indíthatunk el életünk második felében.
Több tegnap mint holnap
Jung ezt a fordulópontot életközépi krízisnek nevezte, ami általában a negyvenes éveink közepén érkezik el hozzánk. Ekkor szembe kell néznünk azzal, hogy talán több tegnap van, mint holnap, elveszítjük szüleinket, a nagyobb gyermekeink már elhagyják az otthont, és olyan testi változásokat élünk meg, amelyek jobb esetben még nem a fizikai erőnlét csökkenésével járnak, de már hordozzák az idők jeleit (ráncok, ősz haj). Ebben az időszakban feltesszük magunknak a kérdést, valójában mi az életünk értelme?
Ez a kérdés sok szempontból fordulópontot hozhat, különösen, ha életünk első felében inkább a külső elvárásoknak igyekeztünk megfelelni. Tipikus történet, amikor egy, már visszavonult vállalatigazgató golfozni indul, és a társa megkérdezi tőle, hogy tetszik neki az új élet. Ő ezt válaszolja: „A létra alján kezdtem, és megmásztam fokról fokra, míg a tetejére értem. Aztán szörnyű felfedezést tettem. Rossz falnak támasztottam a létrámat.”
James Hollis Amerikában élő pszichoterapeuta az Élet második fele című 2005-ös könyvében több példával is illusztrálja, hogyan élték meg a válságot kliensei, és életük delén vagy később hogyan találtak új utat igazi önmaguk felé. Beszámol például egy negyvenes éveiben járó nőről, aki depressziós tünetekkel kereste fel. Sikeres orvosi karriert futott be, de valójában azért választotta ezt a pályát, hogy megfeleljen szülei elvárásainak, és elnyomta magában a művészetek iránti vonzódását. Életünk második felében tehát megkerülhetetlen a kérdés: „Valóban a saját életemet élem?”
Carl Rogers amerikai pszichológus ezt a személyiség fejlődése szempontjából alapvető fontosságúnak tartotta. Valakivé válni című könyvében arról beszél, hogy az érett személyiség kialakulásának alapvető feltétele, hogy egyre kevésbé keressük mások jóváhagyását és értékelését a saját döntéseinkkel kapcsolatban, és a megfelelő választásunknak a saját belsőnkből kellene fakadnia. Mindez meghatározó szerepet játszhat abban, hogy valóban úgy érezzük, kreatív és kielégítő életet élünk.
Amit tovább adhatunk
James Hollis az életközépi válsághoz kapcsolódó nagy átalakulást nem teszi feltétlenül kortól függővé, szerinte soha nem késő belevágni. Ugyanakkor a Jung által is megfogalmazott krízis tulajdonképpen az érett felnőttkor küszöbén köszönt ránk, ami Erikson modelljében a generativitás időszaka. Ez magában foglalja a termékenységet és az alkotóképességet, és ennek az időszaknak az egyik központi feladata az utódok felnevelése.
Pusztán az a tény, hogy gyerekeink vannak, még nem jelenti azt, hogy sikeresen megoldottuk ennek az életszakasznak a kihívásait. Felmerülhet bennünk, amit Mahatma Gandhi így fogalmazott meg: „Mi az, amit tulajdonképpen tovább kell adnom az életben?” A stagnálás akkor következhet be, ha erre a kérdésre nem találjuk a megfelelő választ, és nem tudunk ennek megfelelően élni.
Valójában életünk minden szakaszában lehetőségünk van arra, hogy megéljük a produktivitásunkat. Mégis jelentős különbségek lehetnek abban, hogyan éljük meg az alkotóképességünk és a kreativitásunk kibontakozását, mondjuk kamaszkorban és a negyvenes éveinken túl. Csíkszentmihályi Mihály a kreativitásról magyarul 2008-ban megjelent könyvében ír arról, hogy kamaszkorban és fiatal felnőttkorban a függetlenség és az autonómia megalapozása történik, mely során elengedhetetlen, hogy komoly figyelmet szenteljünk tehetségeink felismerésére és fejlesztésére.
Egy új utazás
Életünk második felében sokkal inkább arra használjuk kreativitásunkat és alkotó energiáinkat, hogy a világ számára valami maradandót és értékeset hozzunk létre. Hogy bizonyos értelemben túllépjünk önmagunkon, és az időnket például a jövő generációjának szenteljük. Egyik barátom családterápiás kurzuson vett részt, amit egy nemzetközi hírű lélektani szakember tartott. A terapeuta minden hónapban egyszer a saját költségén Németországból Magyarországra utazott, hogy csekély pénzért kurzusokat tartson.
Nos, egyszer a barátom megkérdezte tőle, mi motiválja, hogy sok energiát fordítva a képzésre, szinte ingyen dolgozik „Hetvenéves elmúltam, és nem tudom, meddig élek még. Szeretném átadni az életem során megszerzett tapasztalataimat, ameddig ez még lehetséges” – válaszolta a terapeuta. Ez a történet szép példája annak, hogy valaki képes volt eljutni egyfajta teljességre, ahelyett hogy úrrá lett volna rajta az idős kora miatti kétségbeesés. Ugyanakkor érdemes megtartani az egyensúlyt mások és önmagunk szolgálatában, és például időt szentelni rég vágyott hobbinknak is. Életünk második felére tehát a legkevésbé sem úgy kell tekintenünk, hogy már leszálló ágba kerültünk, hanem sokkal inkább úgy, hogy új utazás kezdődik életünk mélyebb kiteljesítése felé.
Harmat László pszichológus
Miért csak egy életet lehet élni? Ha az ember választ egy utat, miért kell lemondania a többiről? Hogy éli meg ezt egy negyvenes nő? Olvassa el ismeretterjesztő cikkünk vallomásos párját a wmn.hu-n!
