Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„A szomszédasszonyom lefogyott, rengeteg ruhája nagy lett rá, és nekem adta őket, hogy kezdjek velük valamit. Ne hozzak be neked belőlük?” – kérdi az asszisztenslány a kolléganőjétől, természetesen jóképű csoportvezetőjük füle hallatára. „Nincs egy rongyod se, és kövér is vagy” – valójában ez a kedvesnek álcázott ajánlatban rejlő üzenet, és résen kell lenni ahhoz, hogy egyszerre két fronton is helytálljon az ember (nő) a helyes válasszal. Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus írása.
Évszázadok óta klasszikus szerzők kedvelt témája a nemes férfibarátság, a férfiakra jellemző, hőstetteket ihlető csapatszellem és szolidaritás. Sokan, sokat írnak erről magasztos és emelkedett stílusban – általában férfiak. A nőket bármiképpen méltató írások többsége is hosszú időn át „férfimunka” volt, így érthető, hogy a nőkkel kapcsolatos, férfiak által megfogalmazott és alaposan elterjedt társadalmi vélekedések még ma is mélyen gyökerezve élnek a gondolatainkban, és hatnak viselkedésünkre. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy jelentős eltérés tapasztalható a férfibarátság és a nőbarátság társadalmi értékelése és megbecsültsége között. Ez a vélemény mostanában alakul át, s noha a folyamat már hosszú évtizedek óta zajlik, még mindig az átmenet korában élünk.
Ősi okok, modern játszmák
Az a kettős erkölcs, miszerint egy cselekedet elkövetőjének a nemétől függően ítél a közösség, a társadalom, más kettősségeket – magyarán: képmutatást – is okoz. Mert bizony nem az a nő a legkelendőbb, akinek a fánkján legszebbre pirul a szalag – hanem a legvonzóbb. Nem az a lány tetszik a legtöbb fiúnak, aki a legjobb fizikadolgozatot írja – hanem a legcsinosabb. Ute Ehrhardt német pszichológus e témát feldolgozó könyvének címével összefoglalva: a jó kislányoknak nem terem babér.
A fenti kettősség hatja át a kommunikációt és a versenyt is. A nők rivalizálásáról, egymás fúrásáról és szekálásáról lenyűgöző mennyiségű sztereotípia él és terjed a köztudatban, a médiában, és a művészet is előszeretettel ábrázolja ezt a jelenséget. A beállítások többnyire nevetségesnek vagy akár veszélyesnek is mutatják a „cicaharc” szereplőit. A kettősségnek, a társadalmi képmutatásnak sok tízezer évre visszanyúló gyökerei vannak, amelyek megmagyarázhatják, miért különbözik a férfiak és a nők versengése – és miért ítéljük meg azt eltérő módon. Már a szocializálódásban is alapvető a különbség. A nők kapcsolatokban szocializálódnak, míg a férfiak csapatban: a gyűjtögető, a mindennapok feladataihoz kapcsolódó, a gyermekeket felügyelő tevékenység más társas jártasságokat kíván, mint amikor a nagyvadat húsz résztvevő összehangolt munkájával kell elejteni.
Eltérést figyelhetünk meg a versenyzés szocializációjában is. A férfiak legitim és objektív versenyekre szocializálódtak: az erő, az ügyesség, a gyorsaság mind-mind jól mérhető, és nem utolsósorban a csoport, a közösség szolgálatába állítható. Ezzel szemben a nők kettős versenyre szocializálódtak. Egyfelől a biológiai evolúció során azok a tulajdonságok bizonyultak kifizetődőnek, amelyekkel az utódaik számára a legelőnyösebb tulajdonságokkal bíró (legerősebb, legügyesebb, leggyorsabb) leendő apát meghódíthatták: a szépség, a kedvesség, a báj – a vonzerő. Mivel ezek igencsak szubjektív jellemzők, így nyerhetett teret az „összehasonlító kritika”: a vonzóbb egyedeket más tulajdonságaik becsmérlésével lehetett rosszabb színben feltüntetni. Csinoska, de üres a feje. Gyönyörű, de lusta. A „szép, de buta” kifejezésre kétszer annyi találatot kapunk az interneten, mint amikor azt írjuk be a keresőbe, hogy „okos, de csúnya”. Vagyis az összehasonlító kritikára azért van szükség, hogy a szubjektív versenyt legalább részben és legalább látszólag megpróbálja objektivizálni.
Másfelől ez a verseny illegitim: rejtett, azaz „hivatalosan nem elfogadott”. Nyilvános dicséret a ropogós pulykasültért, a hibátlan hímzésért vagy újabban a tanulmányi versenyen elért kiemelkedő eredményért jár. Ám a valódi verseny – a közvélekedésben még mindig jelentős súllyal bíró vélemények szerint – a férfiakról szól: értük zajlik, közülük is a legjobbakért. Miközben a férfi státusát is emeli, ha minél több nő harcol érte – így hívja életre a nők rivalizálását a férfihierarchia.
Szabályok nélküli játszma – manipuláció
A nők számára a valódi versenyeken a részvétel sokáig (néhány kivételtől eltekintve) nem is jöhetett szóba: mivel azonban a verseny evolúciós, biológiai és társadalmi igény is, a nők között sajátos belső verseny alakult ki. Vélt vagy valós férfielvárásoknak megfelelve küzdenek tehát egymással, kvázi a férfiak parancsára, s amikor egymás között vannak, akkor is érzik a hátukban a férfitekinteteket. A nők egymás közötti versenye kemény férfikontroll alatt van – így hát ez nem is igazi verseny, hanem passzív agresszióval megvalósított manipuláció. Verseny ugyanis az, ahol szabályok vannak – ebben a játékban, ebben a harcban nincsenek, sőt sokszor övön alulról indul a küzdelem. És gyakran ott is marad: a nők egymás elleni küzdelme belső és horizontális, míg a férfiaké külső és vertikális.
Az effajta rivalizálás felerősödik, és új színezetet nyer a modern munkahelyeken. Ahol emberek tucatjai, néha százai töltik együtt a hétköznapjaikat, férfiak és nők – sokszor a hagyományokhoz híven az előbbiek a vezetők, az utóbbiak a beosztottak. Így a nők közötti verseny tétje már nem csupán a párválasztás sikere – bár a munkahelyeken ez a szempont is jelen van –, hanem az előléptetés, a fizetésemelés, az elismerés is. Az új tétek bevonzzák a régi beidegződéseket, amelyek a harc új terepein is működni látszanak, és az összehasonlító kritika fúrássá lényegül át. Legelterjedtebb eszköze a kommunikáció, azon belül is a másik háta mögött terjesztett negatív információ: a rágalom, az intrika. Csatornái technológiailag pedig rendkívül fejlettek: már nem kell megvárni, amíg a kipécézett áldozat leszalad a patakra vízért vagy a teakonyhába kávéért – a jelenlétében is lehet olyan üzenetet küldeni róla másoknak, amivel aláássák a hírnevét.
Ennek a meccsnek nem a győzelem az eredménye, hanem a függés. Függés az elképzelésektől, amelyeket a férfiaknak tulajdonítunk: így érthető, hogy az alacsony önértékelésű nők rivalizálnak a legkártékonyabban. Ez abból a téves elképzelésből fakad, hogy mások lehúzásával ők maguk feljebb kerülhetnek – holott az irigység egyetlen értelmes feldolgozása a fejlődés, a való tanulás a vetélytárstól. Az a nő vesz részt ebben a harcban a legritkábban, aki nem hasonlítgatja magát másokhoz, hanem a saját értékeire koncentrál.
Törekszik az egyenes, nyílt kommunikációra: eleinte fárasztó ugyan, hogy véleményünket határozottan képviseljük, figyelve arra, hogy bántó él ne kerüljön a mondatokba, de hamarosan meghozza a gyümölcsét. Tisztul a verseny, csökkennek a képmutatás felületei és ezzel az öncélú kritika lehetőségei is. Napjainkban a várható élettartam megnövekedése is bizonyára hatni fog a nők egymás közötti versengésének megváltozására, hiszen a menopauza csökkenti a nők közötti biológiai indíttatású rivalizálást. Már arra is van példa, hogy egy munkahelyen akár öt generáció dolgozik együtt. Ez nemcsak a konfliktusok számának a növekedését jelentheti, hanem azt is, hogy több megoldás születik a kettős verseny káros hatásainak kiküszöbölésére.
Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus cikke a HVG Extra Nő 2016-os nyári számában jelent meg, melyben arra keressük a választ, mit is jelent a szabadság? Azt, hogy megtehetünk bármit, vagy épp azt, hogy csupán amiatt nem kell tennünk semmit, mert mások szerint tenni kellene valamit? Anyaként vagy gyerek nélkül, párkapcsolatban vagy önállóan, szabadúszóként, vezetőként vagy nagyobb gépezet részeként, megélhetjük bármely helyzetben, de akkor mégis, mi gátol meg bennünket ebben? Kapható az újságárusoknál vagy meg is rendelheti!
