Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magyar kereskedelmi televíziózás egyik mélypontját értük tetten az RTL Klub legújabb műsorában, amiben Lilu hozza össze az elveszettnek hitt családtagokat. Megnéztük a Keresem a családomat.
„Hová tennéd ezt a műsort a karrieredben?
Nagyon nehéz kérdés ez, kapásból azt mondanám, hogy a csúcsára, mert bizonyos értelemben véve ez a legnehezebb, amit valaha csináltam. (…) Közben viszont azt érzem, hogy ahová most elértem, az illik hozzám a legjobban. Nagy egymásra találás volt. Ez a műsor a legjobb értelemben vett tévézés.”
Mindezt Kovalcsik Ildi, azaz Lilu nyilatkozta nagy elánnal, ő ugyanis a legújabb RTL-es műsor, a Keresem a családom műsorvezetője, a produkció arca. Időzzünk is el ennél a szép szónál, egyben a felmerülő súlyos dilemmánál. Vajon mekkora arc kell ahhoz, hogy valaki ezt az álságos lakossági giccset a legjobb értelemben vett tévézésnek nevezze?!
Pedig a műsor beharangozója és előzetes kommunikációja alapján (naivan) valami szebbet, jobbat és komolyabbat várhattunk. Ehhez képest a Keresem a családommal „a legjobb értelemben vett tévézés” tökéletes inverzét követte el az RTL. Ezúttal valóban sikerült a kereskedelmi műsorszolgáltatás példátlan mélységéig süllyedni, pedig ha valamiben, akkor ebben igazán jelentős a verseny.
Szegény Lilu pedig joggal gondolhatta, hogy x évnyi valóságsózás után most végre komoly!, oknyomozó!, mély! műsort kap, amiben kibontakoztathatja eddig soha nem látott tehetségét, új arcáról ismerhetik meg a nézők, és valami igazán hasznos tevékenységet folytathat, összeköthet egymástól elszakadt testvéreket és egyéb családtagokat, jaj, de szép, jaj, de romantikus!
(Egyébként simán lehetne szép és romantikus, ha a műsort készítő csapat tagjai nem lennének ennyire meghatva attól, hogy családegyesítő műsort csinálnak. Miért kell ebből is kötelező jelleggel csöpögős giccset csinálni?)
Muszáj még idéznem az említett interjúból, aminek minden szava arany: „Közben meg minden műsor az volt, a Való Világ is nagyon kemény volt, csak más értelemben véve. Kevesebb időd van, hiszen élő műsor, nagyon gyorsnak kell lenni, benne kell lenni a sztorikban minden nap. Öt-hat hónapig abban élsz, nem feltétlenül tudod, mit mondott a miniszterelnök a rádióban, de azt igen, hogy Szandika jól van-e.”
Nem szép dolog szavakba belekapaszkodni, és azokon kontextusukból kiragadva rugózni, de a kemény szónál megint csak érdemes kissé elidőzni, ami a Keresem a családom fontos alkotóeleme. Képtelen vagyok eldönteni, hogyan gondolhatja komolyan azt valaki, hogy attól lesz jó a műsor, ha azt mutogatjuk, ahogy a műsor készítői egy hosszú asztal mellett ülnek, miközben keményen néznek maguk elé, egymásra és a kamerába?
Már egy amatőr fotótanfolyamot is azzal kezdenek, hogy leszoktatják a hobbifotósokat a „nézzünk keményen a kamerába, mert az a művészet” – kompozíciók gyártásáról. Sajnos a műsor többi vágóképe sem sokkal színvonalasabb. Amikor Lilu nem keményen, akkor leginkább kifejezéstelen tekintettel néz interjúalanyaira és a kamerába. Így hát a látványosan kínlódó operatőrök kénytelenek a Keresem a családomból tátongó űrt valami mással feldobni.
Ennek köszönhetően a Havanna lakótelepet és a fóti gyerekvárost olyan romantikusnak láthatjuk, mint még soha. A hazugság mellett az pedig csak simán kínos, amikor a kamera random orgona- és a levendulabokrok mögül próbálja rögzíteni az egymástól elszakadt családtagok egymásra találásának turbógiccsre tupírozott pillanatait, s mindezt még fokozza
a hatásvadász aláfestő zene.
Ideje a Keresem a családom nem létező tartalmáról is szót ejteni. A közel egyórás műsorban két család egységesítésének lehetünk tanúi. Egész pontosan két egymástól elszakadt testvérpárt láthatunk, akik kicsit sem átlátszóan borulnak sírva egymás nyakába a nagy találkozás örömére. A Keresem a családom pont ezen a ponton, a lényegnél bukik meg.
A műsor készítői ugyanis bármennyire igyekeznek úgy tenni, hogy a Keresem a családom azokról a magyarokról szól, akiket nagy trauma ért, amikor például a nagypapa disszidált ötvenhatban Nyugatra, akit azóta sem láttak, vagy amikor anyuka lemondott az egyik gyerekéről, aki nem is tud róla, hogy van testvére. A családegyesítő show a legkevésbé sem róluk mesél.
Az RTL-es produkció tömény önfényezés, ami minden egyes másodpercével azt tolja a nézők arcába, hogy a keményen kamerába néző show alkotói mennyire jófejek, amiért éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy megtalálják Marika elveszettnek hitt ikertestvérét. Nagylelkűen használják az internetet, heroikusan DNS mintát vesznek, laborba járnak, elhivatottan telefonálnak, keresnek kutatnak, akcióban vannak, még nyaralni is elutaznak Johannesburgba.
Ha ez nem lenne elég visszataszító, ezt még fokozza az, amilyen felületességgel a Keresem a családom stábja a családokról, az emberi fájdalomról, a szeretetről és az összetartozásról gondolkodik. Liluék eleve mérsékelten érthetően vázolják föl a szereplők és családjuk történeteit, akikről leginkább csupán annyi derül ki, hogy elképesztően képernyőnegatívak.
Nem is tudom mi a szomorúbb, ha a műsor civiljei rosszul megírt szövegeket mondanak fel különösen kínosan, vagy ha valóban önmagukat alakítják ennyire hiteltelenül. Mindegy is, ha látványosan sírunk a kamerába, akkor van tartalom, van mélység, van igazság, mert nincs is jobb annál, mint műsorba foglalni, és kiárusítani mások valós vagy eljátszott fájdalmait, sérelmeit és tragédiáit.
