Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A néhány hete életbe lépett menzareform, és a vele járó, egyes vélemények szerint sótlan, íztelen, sőt ehetetlen ételek foglalkoztatják a diákokat, szülőket és tanárokat egyaránt. Miután olvasóink is megosztották tapasztalataikat, mi is nekiálltuk menzát tesztelni, és egy héten keresztül egy budapesti általános iskola ebédlőjében fogyasztottuk az egészségesnek kikiáltott reformkaját. A sótlan húsok mellé meglepően ízes levesek társultak, a tányéron hagyott kevés maradékot viszont csak a tanárok poroszos szigorának tudtuk be.
Ehetetlen menzakaja miatt Hajdú Péter étterméből rendelő diákok Törökbálinton, egy szem répakarika a zsemle közepébe vágva Dunakeszin – ilyen és ehhez hasonló esetektől volt hangos a sajtó 2014 elején, igaz, az iskolai menzák renoméja sosem volt túl fényes. Bár a közétkeztetés reformját még 2013 nyarán elkezdték kidolgozni, a tavaszi félév kezdetét megcélozva annak hatálybalépésével, akkor még az Európai Bizottság térfelén pattogott a labda.
Ezt követően 2014 szeptemberére időzítették a Balog Zoltán nevéhez fűződő rendelet megvalósítását, de még az előző tanévben sem volt kötelező lenyomni a gyerekek torkán az egészséges étkezést. Egyesek szerint ebben nagy szerepet játszott az önkormányzati választások közelsége, az Emmi azonban egyszerre fogta a csúszást a közétkeztetési szolgáltatókra, a közintézményekre és a szülők elvárásaira.
2015. január elsején harmadjára sem sikerült bevezetni a Balog Update csomagot, az újfent szeptemberre halasztott reform holtidejében azonban legalább lezajlott egy kéthetes tesztüzem – a Turisztikai és Vendéglátó Munkaadók Országos Szövetségének (VIMOSZ) próbaétkezésein több mint ötezer gyerek, valamint tanáraik és szüleik is megismerkedhettek az új rendszerrel. A VIMOSZ konklúziója szerint a diákok jelentős része a reformmal kapcsolatos információk hiánya miatt alapból elutasítja a változásokat, de a próbaidőszak után az is észrevehető volt, hogy drasztikusan nőtt a megmaradt ételmennyiség, így a tesztüzem pont a rendelet tápanyagbevitelre vonatkozó céljaival ellentétes hatást vetített előre.
Ezután a hvg.hu meghirdette a Menza Monitort, amiben arra kértük olvasóinkat, hogy osszák meg tapasztalataikat a magas só- és cukortartalomnak és más finomított szénhidrátoknak hadat üzenő reformmal kapcsolatban. Az első reakciók alapján beigazolódott a szülők legnagyobb félelme: tényleg annyira sótlanok az új ételek, hogy a házi finomságokhoz szokott gyerek inkább otthagyja a tányéron – az asztalokra kihelyezett sóval ugyan elméletileg ízletesebbé tudnák varázsolni az egyes fogásokat, de a főzés során használt korlátozott sótartalom alapjában véve más jellegű, ízű és állagú menüt eredményez, mint amihez a gyerekek hozzászoktak.
A közétkeztetési rendelet ugyanis grammra kimérve rögzíti, hogy milyen összetételűek és tápanyagtartalmúak lehetnek a menzaételek az iskolában. Tapasztalataink alapján az egyébként szimpatikus, az egészség megőrzésében fontos szerepet játszó intézkedésben a rendeletalkotók valóban átestek a ló túlsó oldalára. A sóínséggel minden fogásnál szembesültünk: a leveseknél kevésbé, a húsos ételeknél már annál inkább. Az általunk tesztelt budapesti általános iskolában azonban még csak sótartóval sem találkoztunk.
Pedig volt, hogy jól jött volna. A pénteki zöldborsóleves, serpenyős burgonya, baromfivirsli, csemegeuborka ebédmenüből például a békebeli műanyagkancsóból kitöltött pohár víznek volt a legtöbb íze. A hétvége előtti mélypontot más is érzékelte: az ebédre ezúttal türelmesen kellett várnunk, mert az egyik sóhiányban szenvedő alsós tanító néni épp hosszan és nyomatékosan (üvöltözve) adott hangot nemtetszésének az egyébként semmiről sem tehető konyhás néninek. A legkevésbé sem sztereotipikus módon Marika néninek szólított asszonynak végül egy zacskó csilivel sikerült kivágnia magát a szorult helyzetéből. A csilit ezután kézről kézre adták egymásnak a tanári asztalnál. A gyerekeknek persze nem jutott belőle.
Kényszerből és szemrehányásból viszont annál több jutott nekik. Ahogy már korábban írtuk, a menzareform egyik legnagyobb, hosszú távú kihívása, hogy a gyerekek szemléletét és táplálkozási szokásait átalakítsa. Első körben pedig rávegye őket arra, hogy egyáltalán megkóstolják, megegyék, és még meg is kedveljék a reform menzaételeket. A szakemberek és a dietetikusok a kérdésben lapunknak már korábban kiemelték a szülői és a tanári minta fontosságát: egyáltalán nem mindegy, azt látja-e a diák, hogy a tanára megeszi vagy sem a reform menzaételeket.
A szakértők a bölcsődei, óvodai és iskolai étkeztetésben bekövetkező új időszámítással kapcsolatban azt is többször elmondták, hogy mindenképpen képezni kell majd a pedagógusokat, mert az ő feladatuk lesz elmagyarázni a szülőknek és a gyerekeknek, hogy miért jó nekik, ha a reformmenüt esznek. Az általunk tesztelt iskola tanárai az új étrend bevezetését sokkal egyszerűbben, a jól bevált klasszikus, poroszos módszerek alkalmazásával megoldották. Például: gyerek fejének leüvöltése, amiért nem ette meg az ebédet; gyerek fejének leüvöltése, amiért nem csendben ette meg az ebédet; gyerek különültetése, amiért nem ette meg az ebédet; gyerek kiküldése az ebédlőből, amiért nem ette meg az ebédet, stb.
Bár azt képtelenség pontosan megítélni, hogy a félelemnek vagy az ízeknek mekkora szerepe van abban, hogy a menzán a gyerekek többsége megette az ebédet, tény, hogy az iskolás éveinket jellemző horrorkaják elkerültek bennünket: nem futottunk bele egyetlen zsírban tocsogó, mócsingos húsba, liszttel kirántott finom-, bab-, sárgaborsó-, tök- és egyéb betonfőzelékbe, mosogatólevet idéző levesbe és más, furcsa mellékízű, összetapadt, ehetetlen ételekbe. A reformrendelet értelmében a sűrű lisztes rántásokat valóban levették a repertoárról, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem tudtuk eldönteni, villával vagy kanállal együk-e a serpenyős burgonyát és a paradicsomos káposztát.
A gyerekeknek mindez szerencsére nem okozott különösebb dilemmát, mert ők ezekhez az ételekhez kanalat kaptak csupán. A kanalak egyébként jó szolgálatot tettek a menzán, mert a levesek bár lehettek volna sűrűbbek, kimondottan finomak voltak, és a gyerekekkel együtt bőséges adagot kaptunk belőlük. A levesek közül a tejfölös zöldségleves és a Csokonai-leves volt a legfinomabb, ezeknél még a sóval is bátrabban bántak a szállító konyhában. A zöldségeket és a gyümölcsöket előtérbe helyező reformelőírások a leveseknél mindenképpen érvényesültek: kedden zöldséglevest, szerdán gombalevest, csütörtökön burgonya-, pénteken pedig zöldborsólevest ettünk.
Gyümölcsöt kétszer kaptunk a héten: hétfőn és szerdán egészséges, roppanós szőlő volt a desszert a menühöz. Az általunk kiválasztott, teljesen hétköznapi iskolában egyelőre hiába vártuk a reformról szóló cikkekben beharangozott „egzotikus” új alapanyagokat, a kölesből, amarántból, csicseriborsóból és bulgurból készült ételeket. Egyedül csak a karottás, kukoricás rizsbe futottunk bele, aminél úgy látszik, kihagyták a ziccert a menü összeállítói, és nem írták oda azt, hogy „mexikói”. Sajnos azonban ebben az egyben is csalódnunk kellett, a rizs állagát és ízét is az azt elöntő kukoricakonzerv-lé határozta meg. Az új menzairányzat által előírt teljes kiőrlésű kenyér nem feltétlenül emlékeztetett a pékségekben kapható teljes kiőrlésű kenyerekre, de nagyvonalúan annak tekintettük.
Húsok terén is nagy reményekkel indultunk neki a menzatesztnek, a legjobban csengő sült csirkecomb íze viszont ugyanúgy cserbenhagyott minket, mint a mindig kérdőjeles vadas sertésragu és a paradicsomos káposztához járó „pácolt köményes sült karaj”, ami ránézésre ugyanaz volt, mint amit anno úgy vágtak a tányérunkba a fehérköpenyes nénik, mint „szelet hús”. És az sem segített a helyzeten, hogy az iskolából kifelé menet, az előtérben lévő faliújságot böngészgetve új receptkönyveket hirdető plakátokra leltünk – kedvencünk Csizmadia András és Niksz Gyula Burgerek című kötetének ajánlója volt.
Kár lenne messzemenő következtetéseket levonni egyetlen iskola egyetlen heti menzai ebédmenüjéből, de első blikkre – bele-belenézve a diákok tányérjaiba – úgy vettük észre, hogy bár az ételek nem a legmagasabb minőséget képviselik, korántsem olyan ehetetlen az új irányvonalas menzakaja, mint ahogy azt sokan állítják. A legnagyobb gond továbbra is abban rejlik, hogy az erőltetett reformok sok esetben egyáltalán nincsenek összhangban az otthoni étkezési szokásokkal, így a gyereknek semmiféle motivációja nincs, hogy a hazaihoz képest íztelenebb kaját legyűrje – az egészségre törekvő rendelet így pont ellenkező hatást ér el.
| A július 14-18-i ebédmenü |
Hétfő: Csokonai-leves; túrós derelye vaníliás tejföllel; szőlő. Só: 0,9 gramm. Kedd: zöldségleves; vadas sertésragu spagettivel. Só: 2,2 gramm. Szerda: gombaleves vajas galuskával; sült csirkecomb karottás, kukoricás rizzsel; szőlő. Só: 1,2 gramm. Csütörtök: burgonyakrémleves magvakkal; pácolt köményes sült karaj paradicsomos káposztával és teljes kiőrlésű kenyérrel. Só: 1,8 gramm. Péntek: zöldborsóleves; serpenyős burgonya baromfivirslivel és csemegeuborkával. Só: 2,1 gramm. |
