A kóros elmeállapotú bűnelkövetőket már az ókori jogalkotás is megkülönböztette az egészségesektől, büntethetőségük mértéke és módja folyton-folyvást változott.
Sivár érzelmi világ, a gondolkodás és az érzékelés torzulása, az üldöztetéstől való félelem, hallucinációk, valamint a realitással való kapcsolat zavara a legfontosabb tünetei az idén nyáron 77 ember életét kioltó és további 151-et megsebesítő norvég Anders Breivik betegségének – legalábbis ha igaz a törvényszéki pszichiáterek megállapítása. Ha a Norvég Törvényszéki Orvosi Tanács helybenhagyja a szakértők véleményét, a paranoid skizofréniával diagnosztizált tömeggyilkos megúszhatja a börtönt.
A törvényszéki elmekórtan világszerte csak a 19. század második felétől vált önálló tudományággá. Ennek egyik alapkövét Isaac Ray amerikai orvos tette le 1838-ban, amikor is füzetkét publikált Értekezés az őrültség törvényszéki orvoslásáról (Treatise on the Medical Jurisprudence of Insanity) címmel.
Furcsamód Magyarországon is épp 1843-ban merült fel egy törvényjavaslatban először, hogy ne legyenek büntethetők „az őrültek azon tetteikre nézve, amelyeket ilyen állapotukban követtek el”. A középkori egyházi, más néven kánonjogban – a római szabályozáshoz hasonlóan – ugyan említették a bűnelkövetők elmebetegségének a lehetőségét, azonban a kórt a bűn következményének tekintették, így a büntethetőség ilyen alapon való módosítására legfeljebb egyéni elbírálás során volt lehetőség – magyarázza Busch Béla, az Eötvös Loránd Tudományegyetem büntetőjogi tanszékének vezetője.
A teljes cikk a HVG e heti számában olvasható.