Vácról délben indulva, délután négy óra körül Szendehely, Rétság és Ipolyság után visszakanyarodtam Magyarországra...
Vácról délben indulva, délután négy óra körül Szendehely, Rétság és Ipolyság után visszakanyarodtam Magyarországra, ahol még hátra volt a Börzsöny menti út északi, nyugati és déli szakasza. Közülük nekem a legérdekesebb és a legismeretlenebb talán az északi volt, minthogy a déli tulajdonképpen a Duna-kanyar egy részét jelenti, és amelyről külön cikkben érdemes megemlékezni, a keleti szakaszt pedig kocsival korábban már többször bejártam.
Bernecebaráti
Az izgalmas északi szakaszra a dél-szlovákiai Ipolyság után kanyarodtam rá, visszatérve Magyarországra. Az út az Ipolyt követi, de csak távolról, így tehát anélkül kerekeztem, hogy láttam volna a „hatalmas” szlovák-magyar, illetve egykor csehszlovák-magyar határfolyót. A Trianonra emlékezők nagy része egyébként tévesen hiszi, hogy mindenképpen hajózhatónak kellett lennie a nemzetközi jog szerint egy határfolyónak, erről Ablonczy Balázs írt remek könyvet és tanulmányt egyébként.
Parassapusztától 38 kilométerre van Szob, és az első település itt a Börzsöny északnyugati felében Bernecebaráti. A fafaragóival szívesen dicsekvő Bernece sokkal kevésbé ismert, mint a turistacélpontként sokszor emlegetett Kemence. Pedig a két szomszédfalu közül most Bernece tűnt érdekesebbnek, egy ősi földvárat emlékeit, egy Árpád-korban építeni kezdett templomot, meg leírhatatlanul szép tájat láthatunk errefelé a Kálvária- és a templomdombról.
Kemence
Kemencén elsősorban az út mentén lévő, egykori megyeházát néztem meg: Hont megye székhelye ugyanis egykor Hont, majd a török után Kemence, végül Ipolyság lett. Innen már az út inkább lefelé vezetett és gyorsan Vámosmikolára értem, ahol a nápolyi olcsóbb, de a csoki drágább, mint Vácon. És van egy templom is egy lejtős, kanyargós belterületi útszakasz mellett, ezt sajnos csak így tudtam meg, gurulás közben.
Vámosmikola után a hollandok ganádpusztai gyümölcsfeldolgozó telepe következik, ha jól tudom. Mindenesetre a közeli Nagybörzsönyre (a bicikliúttól balra, felfelé, a Börzsöny felé esik ez a híres település, Árpád-kori emlékeivel és bányászmúltjával) tett korábbi kirándulásomon feltűnt, hogy a temetőben hatalmas vörös márványból készült sírok várnak németalföldi gazdáikra, akik jó előre megvették a parcellát a sírkertben.
Ipolytölgyes még biciklivel is csak egy erősebb fékezés.
Letkésnél már kezdett sötétedni hét óra után, így nem mentem át újra Szlovákiába Ipolyszalkára. Pedig csak egy kilométeres kitérő lett volna, ez ugyanis egy forgalmas határátkelő - ellenőrzés itt sincs, akárcsak Ipolyságon.
Ipolydamásd
Ipolydamásdnál hirtelen a lemenő nap giccses sugarai tűntek fel, a német szabásmintákról ismert, dél-szlovákiai Burda hegység egyik völgyén keresztül. (Magyarul Kovácspataki-hegyeknek hívják ezeket az Ipoly túloldalán lévő magaslatokat.)
Még szebb volt a naplemente a faluból, Damásdról, illetve Szobról.
Szob-Vác
Szobtól természetesen már a Duna is látható, de az útról nem igazán. (Szob Duna-partján lehet egyébként biciklizni, de az felesleges kerülő Ipolydamásd felől Zebegény felé menet.) Zebegényből viszont – itt már végre szinte folyamatos bicikliúton, de legalábbis kevésbé forgalmas mellékutcákon mehettem - még a naplemente utolsó pillanatait kaptam el.
Zebegény és Nagymaros között a Szent Mihály-hegyet kerüli meg a part menti bicikliút, majd következik Nagymaros, ahonnan kevés szebb látványt képzelhetünk el, mint az este kivilágított visegrádi vár. Éppen a várral szemben, a bicikliút közvetlen közelében buliztak egy „lábas házban”, amikor arrafelé jártam. Nagymaroson a gyakori árvíz miatt állnak lábakon a parthoz közeli épületek, de kellemesebb helyet aligha tudnék elképzelni ilyen összejövetelekre.
Közben egy a Dunán rekedt hajóról hátborzongató hangok érkeztek a sötétben – hazaérve olvastam, hogy Gödnél zátonyra futott egy uszály, alighanem emiatt állt le a vízi forgalom Nagymarosnál is azon a szombaton. (A veszteglő hajón talán éppen a horgonyt húzhatták fel.)
Ezután Kismaroson átbiciklizve, Verőcén kaptam egy ingyen szódát, és innen már csak Vácra kellett átbiciklizni, a 110 kilométer végén este tizenegy felé.
Szegő Iván Miklós