A családorvos gyakran kéri betegeinek szakvizsgálatát, ha olyan műszeres beavatkozásra van szükség, mely az általános orvosi gyakorlatban nincsen, illetve olyan speciális ismeretre, melynek szintén nincs birtokában. A helyzet azonban fordítva is gyakori: a szakorvostól, a kórházi osztályról a pácienst további kezelésre, gondozásra valamilyen lelettel, zárójelentéssel visszaküldik a családorvoshoz. Ilyenkor ritkán történik meg, hogy a két doktor közvetlenül is megbeszéli a közös betegükkel kapcsolatos gondokat, tennivalókat, pedig föltételezhető, hogy ez igen hasznos lehetne. Robbie Foy és munkatársai úgy gondolták, érdemes volna az ilyen, szoros kapcsolat lehetőségeit, módszereit tanulmányozni.

Az angol kutatók a világ orvosi szakirodalmában 23 olyan dolgozatot találtak, amelyek megbízható technikával vizsgálták a családorvos és a szakorvos együttműködése esetén nyerhető gyógyítási előnyöket. A munkacsoport két gyakori betegség, a depresszió és a cukorbaj ilyen komplex ellátásával kapcsolatos adatokat gyűjtötte össze. A családorvos és a szakorvos ilyenkor együtt beszélte meg a beteggel az annak panaszaival összefüggő gondokat. A specialista rendszeresen jelen volt a családorvosok, közös esetismertetésein.

A doktorok rendszeres telefontárgyalást folytattak betegeikről vagy e-mail útján igyekeztek a legjobb orvosi megoldást megtalálni. Ahol az általános orvos és a szakorvos minden közös beteg esetében folyamatos együttműködéssel igyekezett a diagnosztikai gondokat és a gyógykezelést megvitatni, a betegek gyógyulási eredményei mérhetően javultak.  

Mind a cukorbetegek ellátása, mind a depressziósok állapota lényegesen jobb lett az összehangolt családorvos-szakorvos tevékenység során. Az így kezelt depressziós betegek egy részénél a gyógyszerek adagját csökkenteni lehetett, sőt voltak olyanok, akik a továbbiakban gyógyszerek nélkül, pszichoterápiával is egyensúlyban maradtak.