„Pánikbeteg vagyok, már voltam pszcihiáternél, aki felírt különféle tablettákat. De depressziós lettem a szerektől, ettől függetlenül szednem kell őket. Nem szeretnék ezeken élni. Azelőtt minden más volt, élveztem az életet, most éppen az ellenkezője történik velem, többnyire kimozdulni sem merek, nem akarok embereket látni” – mesél a 28 éves Krisztina, aki szinte bármit megadna azért, hogy újra a „régi” legyen.

Váratlan és kegyetlen rohamok. Megelőzhető és gyógyítható © Stiller Ákos

Pánikról akkor beszélhetünk, ha váratlanul, tíz percen belül alakul ki a roham, s ha a betegséget jellemző tünetekből – légszomj, reszketés, remegés, szédülés, hányinger, zsibbadás, verejtékezés, szapora szívverés, mellkasi nyomás, halálfélelem, deperszonalizáció – legalább négy előjön. Komoly a baj, ha egy hónapon belül négy rohama van a páciensnek, vagy ha egyet élt át, de egy hónapig is fél a következőtől. A betegségnek több formája ismert. A fejfájással, szédüléssel, émelygéssel, zsibbadással, remegés-reszketéssel járó rohamok neurológiai pánikról árulkodnak. A kardiális pániknál a beteg újra és újra azt hiszi, hogy infarktusa van. A hasi pániknál – erről Gábor S. Pál írt elsőként a világon – bizonytalan hasi feszülésről, hányingerről, emésztési zavarokról, székrekedés és hasmenés váltakozásáról számol be páciens. A rohamok szinte minden esetben testi tünetekkel járnak, a leggyakoribb a labilis magas vérnyomás. Legrosszabb esetben vérnyomáscsökkentőkkel kezelik a beteget, amitől, amellett, hogy fennáll az agyvérzés veszélye, a rohamok továbbra is jelentkeznek, s egyre súlyosabb lesz a páciens állapota. A több évig szenvedők fele a betegség mindhárom fajtáját átéli, rengeteg szenvedéssel, kivizsgálásokkal, megjárva  a pokol bugyrait. Külön gondot jelent a betegek számára, hogy az orvosok sokszor szimulánsnak tekintik őket a negatív leletek miatt, méltatlanul bánnak velük. 

„A férfiak két, a nők hét százaléka pánikbeteg, a háziorvosnál megjelent tíz beteg közül négynek depressziója van testi tünetekkel, kettő pedig pánikrohamoktól szenved; a pánikbetegség és a depresszió pedig ikertestvérek” – tudjuk meg Gábor S. Pál pszichiátertől, a pánikbetegség egyik legismertebb szakértőjétől a nem túl kedvező hazai adatokat. Ötven százaléka a betegeknek depressziós lesz, 30 százalékuk már korábban küzdött betegséggel, míg a későbbiekben 80-90 százalékuk lesz depressziós. A nyugat európai országokban 2-3 százalékkal kedvezőbb képet festenek a statisztikai számok, ám mindenhol a nők vezetik a listát. Könnyen megmagyarázható – így Gábor S. Pál –, miért a gyengébb nemnél gyakoribb a betegség: sebezhetőbbek, több a bizonytalanság az életükben; szülés után például nem ritka, hogy mély depresszióba esnek, s onnan már csak egy lépés a pánikroham. A munakerőpiacon sem egyszerű a helyzetük: egy nőnek általában többszörösen kell teljesítenie ahhoz, hogy ugyanúgy elismerjék, mint férfi kollégáját.

A pánikbetegség kialakulásában nagy szerepe van az örökletességnek, a bennünket ért traumáknak és az első három életévnek. Általában a húszas életévekben alakul ki, de nyolctól egészen nyolcvan éves korig gyakorlatilag bárkinél előfordulhat; gyerekeknél például gyakori az iskolafóbia, ami a pánik előszobája. Száz emberből harminchét a húszas éveiben már átél pánikrohamokat, tíznél pedig pánikbetegség fejlődik ki. Pánikot a vizsgákkal járó stressz is okozhat: igaz, ez még nem betegség, és könnyen megelőzhető, ha lépést tartunk a feladatokkal, s nem feszegetjük a határokat. A pánikot ugyanis a kevés alvás is kiválthatja, de ugyanúgy okozhatnak rohamokat a különféle kábítószerek, a kokain és a marihuána fogyasztása. A betegség kialakulása ellen sokat tehetünk, ha minden szempontból egészséges életmódot folytatunk, amiből nem hiányozhat a rendszeres sport.

„Egy bizonyos antidepresszánssal a pánikbetegség valamennyi tünete kezelhető labilis magas vérnyomás esetén” – állítja Gábor S. doktor, hozzátéve, volt olyan betege, aki néhány nap alatt meggyógyult, míg másoknál hónapok, sőt évek kellenek a teljes felépüléshez; ritkább esetben spontán gyógyulás is előfordul. A pszichiáter szerint a betegség agyi anyagcserezavarral, elsősorban a szerotonin nevű, a hangulati, érzelmi életet meghatározó agyi üzenetközvetítő anyag hiányával függ össze.

Ez az a pont, amivel a pszichológusok nem értenek egyet: utóbbi az antidepresszánsok mellőzésével, pszichoterápiával, viselkedésterápiával, szorongáscsökkentőkkel gyógyítja a betegséget.

„A fő probléma, hogy az eredeti pániknak, amit Donald F. Klein leírt (lásd keretes írásunkat), semmi köze ahhoz, amit ma bármilyen szorongásos tünetre rásütnek; a mai pszichiátria a szorongást átkeresztelte pánikbetegségnek” – mondta el megkeresésünkre Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, aki szerint ez azzal magyarázható, hogy az orvoslás nem szeret nem definiálható dolgokat kezelni. Korábban a pszichoterápia nem arról szólt, hogy feltétlenül nevet kellett adni a tüneteknek, s épeszű terapeuták ma sem diagnózisban gondolkodnak, ők személyes problémákat látnak. A pszichológia – és a gyakorló szakemberek többsége – ma már úgy gondolja, a betegség kialakulásában sokkal nagyobb szerepe van annak, hogy a páciens hogyan ítéli meg a testében lejátszódó folyamatokat. A belső ingerekre adott fóbiás reakció a pánikroham, amit átélni gyakran szinte a megsemmisülés érzésével egyenlő, így gyakori, hogy a roham után tartós szorongás alakul ki. S amint elkezd szorongani, gyorsabban veszi a levegőt, s gerjeszti a további tüneteket, amit a beteg hajlamos túlértékelni, ha nem magyarázzák el neki, hogy mitől van: olyan élethelyzetekkel kerül szembe, amit nem tud kezelni, s ettől szorong állandóan.

Múló rohamok, állandó félelmek

© Fazekas István A pánikbetegség orvosi története az ötvenes évek végén kezdődött, amikor Donald F. Klein pszichiáter felismerte, hogy az addig semmilyen módon nem kezelhető, fulladásos élménnyel és halálfélelemmel járó heves rohamokat hatásosan megszünteti egy akkoriban kipróbálás alatt álló, antidepresszív hatású vegyület. Klein leírta, hogy a betegek rohamok közötti szorongásai és az újabb rohamoktól való félelmei a gyógyszer hatására nem csökkentek, de maguk a rohamok megszűntek. Ebből az következett, hogy a pánikroham független a szorongástól, de a szorongás és a halálfélelem lehet a velejárója.

Mivel a pszichiátria abból indul ki, hogy az ember agyában van valami elváltozás, ők nem foglalkoznak azzal, hogy az illető kicsoda, mi történt vele, milyen személyiség, milyen helyzetben van. Nem csoda tehát – mondja Szendi –, hogy ha valaki felkeres egy pszichiátert, öt perc után recepttel távozik. Pedig a szerotoninszintnek semmi köze a pánikbetegséghez, így az antidepresszánsok sem segítenek hosszú távon; csakis pszichoterápiával, kezdetben szorongáscsökkentőkkel (amit fokozatosan el kell hagyni) érhető el a teljes gyógyulás a pszichológusi álláspont szerint. A kutatások, amelyek az antidepresszánsok hatékonyságát támasztanák alá, nagyon rövid ideig tartottak, legtöbb esetben csak hat hétig kísérték figyelemmel a betegeket. A placebóhatás nagyon erős a mentális tüneteknél, így a rövid ideig tapasztalt javulás nem jelenti azt, hogy a beteg meggyógyult.

„Mi, pszichoterapeuták azokkal a páciensekkel találkozunk, akik egy ideig antidepresszánsokon éltek, mégsem gyógyultak meg, sőt, állapotuk csak romlott, mert elmélyül bennük a tudat: ok nagyon betegek lehetnek, ha nem nem segít rajtuk a pirula, amiről az orvos azt állítja, márpedig használni fog” – mondja a szakember. A következő történet sajnos tipikus eset. „Egyedül már az utcára sem mer kimenni, fél, hogy elájul. Naponta súlyos pánikrohamokat él át, állapota öt éve tart. Pánikbetegségét csak később ismerték fel, addig belgyógyászati osztályokon feküdt különféle diagnózisokkal. Ezután antidepresszánsokkal kezelték, és az állapota rendeződött. Fél év múlva azonban kiújultak a rohamai. Azóta már mindenféle antidepresszánst és szorongáscsökkentőt kipróbáltak rajta, de az állapota nem javult, sőt romlott” – mesél egyik pácienséről Szendi. Érthető a visszaesés és az is, hogy az addig hatásos gyógyszerek hatástalannak bizonyultak.

Ahhoz, hogy a páciens elkerülje az újabb rohamokat, meg kell tanítani arra, hogy kontrollálja a légzését, relaxáljon, ellazítsa izmait, mindezzel csökkentve a szorongás szintjét. Viselkedésterápia nélkül soha nem fog felépülni a beteg: készségeket kell megtanítani neki, hogy tudja kezelni a problémákat, ami kiváltotta a rohamot. Fel kell oldani benne a tüneteivel kapcsolatos téves értelmezéseket, amelyek elindították ezt az ördögi kört. Ha valamivel összekapcsolódik a félelem – például nem mer tömegközlekedni, mert attól tart, ott lesz rosszul –, akkor a beteg elkezdi kerülni azt a helyzetet. A félelem akkor oldható fel, ha újra és újra belekerül abba a helyzetbe, ami a félelmet kiváltotta, s megtapasztalja, hogy nem történik meg az, amitől retteg. A gyógyulás lényege, hogy a megkönnyebbülést is ott élje át, ahol elkezdődik a roham.