"Huszonéves páciensem akkor szánta rá magát a terápiára, amikor egy ötödik emeleti, a padlótól a plafonig üvegfalú irodába költöztették át a munkahelyét. Tériszonya miatt a hölgy rettegésben ülte végig a nyolc órát" - említ egy esetet praxisából Birkás Dezső pszichiáter, a Kútvölgyi-kórházban a napokban megnyílt Fóbia Klinika szakmai vezetője. Az eset annyiban nevezhető tipikusnak, hogy rávilágít: sokaknak hosszú ideig sikerülhet kicselezniük a fóbiáikat. Orvoshoz vagy pszichológushoz csak akkor kopogtatnak be, ha valami okból már nem tudják elkerülni a számukra félelmetes helyzetet. De vannak olyanok is, akik egyáltalán nem tudnak a fóbiájukról mindaddig, amíg például egy szomszédjukba költöző óriáskígyó meg nem változtatja az életüket.

"Hiába lakott a kígyó a közös folyosón lezárt terráriumban, a fiatalember egy idő után már nem volt képes hazamenni" - idézi fel egyik esetét Simon Lajos, a Semmelweis Egyetem Balassa utcai Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának docense. Valószínűleg sokan lehetnek, akik a falhoz lapulva osonnának el a kígyólak mellett; az egészségesnek mondható félsz és a fóbia közti éles határt az említett fiatalember akkor lépte át, amikor hüllőiszonya miatt inkább máshol töltötte az éjszakát. Egy beteg rettegését ugyanis nem lehet egy lapon említeni a nem fóbiáséval, aki "csak" kellemetlenül érzi magát mondjuk a repülőn vagy vérvétel közben. "Szörnyen félek, hogy beragadok, és bezárva maradok a liftben. A szűk helyen zakatol a szívem, remeg a lábam, izzadok. Ráadásul attól is rettegek, hogy mások előtt bepánikolok" - részletezte az egyébként igen gyakori lift-, azaz tulajdonképpen klausztrofóbiát a HVG-nek a harmincas évei közepén járó Krisztina. Egy galambfóbiás középkorú hölgy pedig attól való félelmében, hogy a madár rászáll és a csőrével megcsipdesi, már képtelen volt kimenni az utcára. Rosszullétei miatt kórházi kezelésre is szorult - jelzi Simon Lajos a lehetséges következményeket.

A fóbiátlanok számára az ilyen történetek sokszor hihetetlenek, és afféle "hisztinek" tűnhetnek. Ugyanakkor az érintettek gyakran egymás iszonyain is, mi több, a magukén is csodálkoznak. A szakértők szerint a betegek pontosan tisztában vannak félelmük irracionalitásával. Mindennapi szorongásaink című, az ezredfordulón megjelent könyvében Arató Mihály pszichiáter mintegy háromszázféle fóbiáról tesz említést, köztük olyan extrémekről is, mint a hó-, a csillag- vagy a tizenhármasszám-iszony. Magyarországon (a legtöbb országhoz hasonlóan) a lakosság 15-20 százaléka szenved valamilyen mértékben fóbiától - derül ki Szádóczky Erika a szorongásos megbetegedésekről 10 évvel ezelőtt végzett felméréséből.

A betegség kialakulásának okát a szakemberek többsége hibás tanulási folyamatból, vagyis egy semleges helyzet téves megítéléséből, vagy egy kellemetlen helyzet túlreagálásából eredezteti. Abban viszont már megoszlik a véleményük, miként lehet gyógyítani a kóros félelmet. A pszichoanalízis atyja, az osztrák Sigmund Freud követői azt vallják, az irtózást egykor kiváltó esemény felidézhető; a víztől szorongóknak például gyakran feldereng, hogy valamikor fürdőzés közben akaratuk ellenére a víz alá nyomták őket. A pszichoanalízis a tudatalatti segítségével e traumát próbálja feloldani. "Valóban feltételezünk egy, a fóbiát kiváltó eseménysort, csakhogy erre a beteg legtöbbször már nem tud visszaemlékezni" - hívja fel a figyelmet az analitikus kúra gyenge pontjára Simon Lajos.

A kontrollálhatatlan félelmet az elsők között terapizálni próbáló amerikai Mary Jones a pszichoanalitikusokkal ellentétben az 1920-as években egyáltalán nem érdeklődött a fóbia eredete iránt. Kora kevés pszichiáternőinek egyike a macskától krónikusan félő gyerekeket az említett hibás tanulási folyamat kvázi visszafordításával gyógyította, meglehetős sikerrel. Az éhes kisgyermek elé kedvenc ételeit rakta, s miközben az jóízűen falatozni kezdett, egy ketrecben kiscicát vitt be a szobába. A gyermek dönteni kényszerült: vagy tovább eszik a macska irritáló jelenlétében, vagy a cicával együtt otthagyja a finom falatokat is. A gyermek gyomra többnyire legyőzte a félelmet. Jones újra és újra megteremtette a szituációt, a macskaketrec pedig mind közelebb került a gyermekhez, aki lépésről lépésre tapasztalhatta meg, hogy nem kell tartania az állattól. A kísérlet végén már a ketrecre sem volt szükség.

Jones módszerére épített a dél-afrikai Joseph Wolpe, aki az 1950-es években új, döntőrészt máig alkalmazott eljárást dolgozott ki. Az általa kifejlesztett, a magatartás megváltoztatására irányuló viselkedésterápia lényege, hogy a rossz élmény és az iszonyt kiváltó helyzet szétválasztható, korrigálható. A metrófóbiástól például az első körben azt kérik, relaxált állapotban képzelje el, milyen lehet földalattin utazni. Az ellazulás győzelme az irtózat felett jelezheti, hogy a beteg nyugodt állapota várhatóan a gyakorlatban is felülírja majd a korábbi nyomasztó emléket.

A relaxált állapotban történő újratanulást gyorsítja fel a már említett Balassa utcai klinikán kísérleti stádiumban lévő virtuális valóság terápia. Ennek során egy fejre erősíthető szimulátor segítségével a beteg átélheti, megtapasztalhatja, ahogy leereszkedik a mozgólépcsőn, vagy letekint a toronyház tetejéről. "A biztonságos környezetben a betegek jóval kooperatívabbak" - ecseteli az említett módszer előnyeit Simon Lajos. A "szobaterápia" után a páciens valóságosan is elindul - a terapeuta kíséretében - a metró felé. Először gyakran csak a bejáratig jutnak el, később viszont már a mozgólépcső-akadályt is sikerrel veszik.

Léteznek olyan módszerek is, melyek minden fokozatosságnak ellene vannak. A sokkterápia - szakmai nevén: ingerelárasztásos módszer - "brutalitása" ugyanakkor vissza is üthet. "Fiatal orvosként nem kellő körültekintéssel előkészítve vittünk le a föld alá egy metrófóbiást. A beteg pánikba esett és sikoltozni kezdett, az utasok pedig azt hitték, mi bántottuk, ezért kimenekítették a kezünk közül" - eleveníti fel egy kezdeti kudarcát Simon Lajos. Ez a metódus persze sikeres végkifejlet esetében is nagy megrázkódtatással jár, ám gyakorlói szerint az izgalmi fázis után a beteg egyszerűen kimerül, miközben megtapasztalja, hogy nem következett be az, amitől annyira tartott. A fóbiáról ugyanis a szakemberek úgy tapasztalják, ha egyszer elmúlt, nem bukkan fel újra. Svédországban különösen elterjedt az egyalkalmas terápia, melynek során például az arachnofóbiás betegek - csoportosan kezelve, a terápiás ülés végén - képesek a kezükön elviselni a pókot.

A Kútvölgyi-kórházban most bevezetett "szisztémás és stratégiás" rövidterápiára viszont többen is azért jelentkeztek, mert a félelmeikkel való szembesítés elkedvetlenítette őket. A betegek egy részét ugyanis már a gondolatra is kirázta a hideg, hogy "majd el kell vegyülni a tömegben" vagy "le kell menni a metróba". Az 1980-as évek végén az olasz Giorgio Nardone pszichológus által kifejlesztett módszer éppen ezért egyfajta trükkre épít. "Tériszonyos betegemnek nem ajánlottam, hogy épülő házuk emeletének széléig merészkedjen. Sőt arra kértem, hogy csakis addig menjen, amíg még teljesen biztonságban érzi magát" - mondja Birkás Dezső, hozzátéve, volt olyan betege, aki hosszú beszélgetések után már az első gyakorlattal eljutott a ház széléig. "A beteg számára eddig az jelentette a valóságot, hogy nem képes megtenni valamit. A szisztémás terápia szinte tiltja, hogy ezt megtegye" - jelzi a pszichiáter, miképp épít a paradoxonra e gyógymód. Miközben a fóbiások akár hosszú éveken át szenvednek, a szakértők azt a meglepő kijelentést teszik, hogy szisztémás terápiával három-hat, viselkedésterápiával pedig hat-tizenkét alkalom is elegendő lehet a gyógyuláshoz.

Persze korántsem mindenkinél, a segítséget kérők 10 százalékánál a most ismert módszerek hatástalanok, ráadásul az új terápia gyakorlati visszaigazolása Magyarországon még hátravan. És nyitott kérdések is akadnak: előfordul például az is, hogy nem csak a pácienst kell kezelni. A fóbia ugyanis az a fajta betegség, melynek elszenvedője sokszor családja segítségére szorul. Arató Mihály például egy groteszk történetről tesz említést: egy közlekedésfóbiássá lett távolságibusz-sofőr csak úgy volt képes dolgozni, ha az általa vezetett járművön ott ült a felesége is. Ilyen esetekben a családtagot is be kell vonni a terápiába, s egyebek között arra trenírozni, hogy - még ha nehezére esik is - ne segítsen a betegnek, ne állandósítsa a fóbiát fenntartó játszmát. Pszichiáterek ugyanis megfigyelték, hogy a válás vagy gyászeset miatt elvesztett segítőtárs kiesésével az addigi fóbiás olykor "csodaszerűen" meggyógyul.

SINDELYES DÓRA